Gyilkos Ösztönök

megjelent: 2013. március 13-án a Kortárs Online-ban

A sok helyütt „tökéletes horror­ként” aposzt­rofált Ördög­űző bemuta­tása óta éppen negyven év telt el, William Friedkin ren­dező pedig idén lesz 78 éves. A nagy­papa­korú zseni új filmje akkora pofo­nokat visz be az idea­lizált ame­rikai család­modell­nek, hogy még most is hallom a csont­ropo­gást. Vigyá­zat, aki be­fizet a Gyilkos Joe-ra, mély lelki bugy­rokba eresz­kedik!

A cikk itt folytatódik.

Közhelyes Bakancslista

megjelent: 2013. február 9-én a Kortárs Online-ban

Enyhén szólva kemény fába vágja a fej­széjét az a ren­dező, aki Jenny Downham 2007-ben meg­jelent Before I Die című regé­nyének megfil­mesí­tése mellett dönt. A könyv egy leuké­miás tini utolsó nap­jairól szól. E kritika szerző­jének sajnos majd minden, a témá­val kap­csola­tos pre­koncep­ciója iga­zolást nyert Ol Parker máso­dik játék­film­jében, és ez „most nem jó”.

A cikk itt folytatódik.

Zombitámadás Wallace és Gromit hazájában

megjelent: 2013. január 15-én a Kortárs Online-ban.

Látni kell a ParaNormant, hiszen a stop-motion ani­máció talán sosem került még ennyire közel a szá­mító­gép­pel gene­rált alko­tások­hoz. A film ugyan­akkor nehezen ajánl­ható azoknak a fel­nőttek­nek, akik csak legyin­tenek a zombi és a kísértet szavak halla­tán, a fiata­labb kor­osztály tag­jainak pedig akár rém­álmo­kat is okoz­hat ez a 3D-s kaland.

A cikk itt folytatódik.

Filmünnep - Felhőatlasz villámkritika

(még tavalyról) Hagytam egy kis időt magamnak az egészséges emésztésre, és a mozi után itthon, full HD-ben is végignéztem a Felhőatlaszt (köszönjük a szorgos ukrán mozigépész segítségét). Még mindig nem tudom nem szeretni.
Wachowskiék és Tom Tykwer vállalkozása már csak azért is tapsot érdemel, hogy egyáltalán sikerült tető alá hozni. Hat történetszál alkotja a filmet (és a regényt), melyek nem csupán eltérő korokban játszódnak, de egészen más (film)zsánert képviselnek. A romantikus történelmi filmtől a szatirikus vígjátékon át a poszt-apokaliptikus sci-fi-ig terjed a paletta. Hogy a látvány rendben van, az alapvető elvárás egy ilyen filmnél, és a Felhőatlaszt nem is erről az oldalról kell megragadni. Az első és legfontosabb dolog, hogy sikerült egy zseniálisan bevállalós vagy inkább bevállaltan zseniális színészgárdát castingolni a filmhez. Tom Hanks, Halle Berry, Jim Broadbent, Hugo Weaving és Jim Struggles használják ki legjobban a ziccereket.
Valószínűleg nem fog a Felhőatlasz sminkes Oscart kapni, pedig megérdemelné. Például fogalmam sem volt, ki lehet az a színésznő, aki zsidó Jocasta Ayrs-t játssza, amíg ki nem derült, hogy a fehérre maszkírozott Halle Berryről van szó. Aztán vannak itt európai színészek ázsiainak sminkelve és fordítva és néhol komikus nemcserék, hogy a zseniális öregítésekről és fiatalításokról ne is beszéljünk.

A legérdekesebb az, hogy a Wachowski testvéreknek és (a lélegzetelálító Parfüm - Egy gyilkos történetét is jegyző) Tykwernek sikerült elég pénzt összegyűjtenie egy filmre, melyről igen nehéz megmondani, hogy kinek is szól, ergo azt sem lehetett tudni, honnan jönnek vissza a befektetett milliók. A bátor műfaji keveredést tekintve sem szólít meg minden nézőt a Felhőatlasz, sőt, az itt-ott negédes, máshol a legközhelyesebb konyhafilozófiát puffogtató jelenetek bárki gyomrát megfeküdhetik.

Boom Csiki Wáwá!!!

Hogy lehetne itt felpörgetni a dolgokat? Mondjuk egy trailerrel, amit én nem vagyok hajlandó megnézni!!!

2012 legjobb filmjei

2012-es filmes listámat lezártam (bár még szerkesztésre szorul), az új pedig itt érhető el. Hagyományos kedvencfilm-listám pedig alább olvasható kisebb csalásokkal, hiszen akad egy-két 2011-es alkotás is rajta. Hajrá!

Míg a világvége el nem választ (Seeking A Friend For The End Of The World)

Meglepően csüggeteg romantikus komédia, melyről nem istenkáromlás azt állítani, hogy valamilyen szinten ugyanazokat a kérdéseket feszegeti, mint Lars von Trier Melancholiája. Az anyagi és szellemi válságtól sújtott egyén és a világ viszonyát kevés dolog tudja kellemesebben megbolondítani, mint a szerelem. Vigyázat! Nem szépíteni akarom, egy citromlével, kristálycukorral keményen megdolgozott filmről van szó! Éppen ezért tud nagyon jól esni!

Győzzünk már! (Win-Win)

Nagyszerű forgatókönyv és remek színészek asszisztálnak Az állomásfőnökkel és A látogatóval már bizonyított Thomas McCarthy drámájában, melyben szokásától eltérően még történik is valami. Nagyon kedves és nagyon őszinte film.

Fifti-Fifti (50/50)

Korosztályának egyik legkeresettebb és legszeretettebb színésze (Joseph Gordon-Levitt) és nem ennyire egyértelműen tolerált komikusa (Seth Rogen) belevágták a fejszéjüket egy olyan fába, amikbe náluk sokkal nagyobb neveknek is beletörött! Feelgood buddy movie-t forgattak a rák elleni küzdelemről meglepő eredménnyel! A 50/50 csak nagyon kevés esetben lépi át a giccshatárt és akkor is csak annyira, hogy az még jól essen a drámára kiéhezett nézőnek. Majd el felejtettem, a film rohadt vicces (és ezért sírtam még jobban a végén).

Az ember tragédiája

Jankovics Marcell 23 éven keresztül készült 160 perces Madách feldolgozása pszichedelikus élmény, amely bizonyos részeivel földbe döngöl, néhol magasba röpít, de szinte folyamatosan többletjelentéssel ruházza föl a drámai alapanyagot. Az a fajta film, amely belebújik az emberbe és órákig, napokig motoszkál benne még vajaskenyér-kenés közben is. Nem mondom, hogy bárki a világon éppúgy értékelni tudja, mint én, de magyar ajkúaknak kötelező!

Prometheus (Prometheus)

A sajtó és a geek közönség először ízekre szedte, aztán a dns darabkáit is szanaszét tépkedte ennek a filmnek. Nekem is nagyon sok megválaszolatlan kérdésem van Ridley Scott új sci-fijével kapcsolatban! És ezt iszonyatosan élvezem!

Az utolsó műszak (The End Of Watch)

Az év egyik legzsigeribb alkotása valójában egy klasszikus zsarufilm a Halálos Fegyver nyomdokain, aminek nagyon jót tett, hogy megmártották a divatos álldokumentarista filmes olvasztótégelyben. Páratlanul feszült légkörben nyerünk bepillantást a legváratlanabb pillanatokban háborús fronttá változó los angelesi utcák világába, miközben megismerünk két forrófejű fickót, akik mintegy szükségszerűen válnak ünnepelt hősökké.

Bosszúállók (Avengers)

Minek szaporítsam a szót? Kétórás elégedett vigyor-roham!

Szégyentelen (Shame)

Talán olyan, mintha egy extravagáns történettel kerülnénk szembe, valójában azonban korrajz tárul elénk kendőzetlenül egy olyan világról, melyben bármit elérhetsz és megkaphatsz, mégsem lehetsz elégedett soha. Ez a film fáj. De különben nem lenne igaza.

Battleship kritika

Az ötödik perc környékén elég jót nevettem egy poénon.

Life of Pi trailer

ANNYIRA SZÉP!

The Man of Steel trailer

Kondenzcsík rulz!!!

Branded trailer

Ahogy tanult kollégáim szokták volt mondani, MINDFUCK! Én várok egy új Mátrixra... Hát ti? :)

Podcast #1 - The Amazing Spider-Man

A szégyen vajon mi? - Shame kritika

Fölszállunk a metróra, a munkahelyre érve álmosan prezentációt készítünk a délutáni brainstorminghoz, a nap végén alkonyati kocogás után hideg sört kortyolunk egy kocsmában, így jobban esik majd a szendergés is a tévé előtt este. Mi a közös a felsorolt tevékenységekben? Egyszerű, kérem: a szőkék, a barnák, a feketék, a vörösek és a többiek, körülöttünk. Mind, akik mellénk ülnek utazás alatt, akik a szomszéd irodában koptatják a billentyűzetet, akiket meg lehet hívni egy tequilára a bárban, és akiket a fizetős éjszakai csatornákon ruha nélkül is megcsodálhatunk. (Most a hölgyek is nyugodtan sorolják magukat a „mi” oldalunkra.) Olyan, mint egy libidóval hajtott terülj-terülj asztalkám, nem igaz?

Mielőtt bárki nekem esne, még egy gondolat. Kevesebb elcsépelt megjegyzést hallhatunk szociológus-hallgatók szájából, mint azt, hogy a fogyasztói társadalom menthetetlenül rossz irányba halad. Lehet, hogy ez csupán fantazmagória, de mi van, ha a „bármit megvehetsz” életérzés eléggé befurakodott már az elménkbe ahhoz, hogy a Tescóban mosópor-választáskor érzett felszínességgel keressünk magunknak érett petesejteket sörözgetés közben is? Jó, most már tényleg erősen sarkítottam, de azért érzem ezt szükségesnek, mert úgy hiszem, Steve McQueen Shame című filmje nem elsősorban egy ember tragikus sorsáról szól, sokkal inkább egy szélsőséges példával igyekszik jelzőbóját állítani félúton abba a bizonyos „menthetetlenül rossz irányba”. Ezért gondolom azt, hogy a Shame fontos film.

És ha így nézzük, akkor az, hogy az erotomán, kielégíthetetlen Brandon (Michael Fassbender) mennyire számít beteg embernek, már nem is annyira lényeges. Hiszen ha így nézzük, akkor Brandon a körülmények áldozata. Pszichológusok szerint a szexfüggő a stressz és a magány elől menekül, és néha úgy tűnhet, hogy pofátlanul globalizált világunk tálcán kínálja fel az embereknek ezt a semmiképpen sem normális menekülési útvonalat.

Nem mondom, McQueen filmje távol áll a klasszikus tanmeséktől. Brandon felszínes, de tesztoszteronnal átitatott hétköznapjait, alkalmi dugásait ugyanazzal a megrázó naturalizmussal tárja elénk, mint 2008-ban Raymond Lohan (szintén Fassbender alakításában!) éhségsztrájkját a Hungerben. Brandon folyamatosan szembesül annak következményével, hogy a szex minden másnál fontosabb a számára. A film végén keserűen rogy térdre az aszfalton, magányosan. Nem derül ki előttünk, hogyan tovább, de az antihős válaszvonalhoz érkezett. Mi ez, ha nem jelzőbója?

Elég pár poén - Lockout kritika

Alig tudok már visszaemlékezni azokra az időkre, amikor Luc Besson neve még minőségi tényező volt a filmiparban. Nikita, Leon, Ötödik elem, hogy csak a saját kedvenceimet említsem. Valahol 98 környékén kezdett el Besson kifejezetten pocsék forgatókönyveket izzadni magából, és az évek során kiderült, hogy Besson eléggé durván izzadós. Talán a Taxival indult meg a lavina, habár a Taxi még a kifejezetten szerethető írói munkái közé tartozik. Mára Besson elsősorban sztárproducer és csak másodsorban alkotó, kinek neve egyáltalán nem garancia a jó filmre, éppen ezért fenntartásokkal ültem le a „DVD-only” kategóriában versenyző akció sci-fi, a Lockout elé.

Guy Pearce-t püfölik egy kihallgatóteremben, miközben olyan iszonyatosan laza beszólásokkal alázza a vallatókat, hogy ezt látva még Bruce Willisnek is finom redők képződnének a homlokán. Aztán gyors flashback következik, melyben egy kiválóan koreografált bunyó után látható Pearce, amint egy futurisztikus motoron menekül a gengszterek elől, olyan CGI trükkökel megtámogatva, amiket utoljára a szomszéd fiú playstation 1-én láttam az ezredforduló környékén.

Az ambivalens érzések a film végéig megmaradnak. Hiába hozza Pearce magabiztosan a szarkasztikus ex-zsarut, aki három percenként stand up etűdökkel szórakoztatja a közönséget, ha közben a sztori és a megvalósítás is kapkodós, suta. Hősünk az elnök lányának megmentésére indul a gyilkosokkal teli űrbörtönbe, ahol a nem túl szofisztikált rabok (tényleg jó európai színészek megformálásában) éppen vidáman átvették a hatalmat.

 James Mather és Stephen St. Leger rendezők – nyilván pénz és időhiány miatt – sután követik Besson forgatókönyvét, és ragaszkodnak ahhoz, hogy filmjük ahol csak lehet, hollywoodi megaprodukciókra hasonlítson. Csakhogy a nagy stúdiók, még ha az idővel nem is állnak jobban, pénzünk bizony van elég. A Lockout lehetett volna nagyon szórakoztató és izgalmas, de ehhez a szereplőknek motivációt és valódi hátteret kellett volna kreálni. És akkor nem egy költséghatékony, színtelen-szagtalan B-termékről kellene most beszélnünk.

A háború rossz - Coriolanus kritika

Ralph Fiennes rendezői bemutatkozása példátlan merészséggel fordítja ki sarkaiból a shakespeare-i dramaturgiát, hogy ezzel a gesztussal elegánsan terelje a hangsúlyt napjaink égető aktuálpolitikai és társadalmi kérdéseire – mondhatnánk, de sajnos nem lenne teljesen igazunk. Korrekt film a Coriolanus, ám ugyanúgy az lenne minden idők legnagyobb angol szerzője, illetve az eredeti drámaszöveg 95%-os újrahasznosítása nélkül is.

Földhözragadtabb adaptációt láthatunk ezúttal, mint Buz Luhrman Rómeó + Júliája (1996), vagy Julie Taymour Titusa (1999), még annak ellenére is, hogy a film szereplői mai díszletek között és mai jelmezekben mozognak. A Coriolanus földhözragadtsága éppen itt érhető tetten: Amíg Luhrman és Taymour vizuális szemszögből különböző korok és kultúrák összemosásával teszik időtlenné és többértelművé saját filmjeiket, addig Fiennes kevésbé „posztmodernizál”, inkább „csak” aktualizál helyette. A csatatér legjobban az iraki fronthoz hasonlít, gépfegyverekkel, golyóálló mellényekkel, teljes harci szerelésekkel. Tiszta és egyszerű módja ez annak, hogy a rendező a római kori és a modern háborús helyzetek között párhuzamot vonjon, és saját elmondása szerint ez is volt a fő célja a filmmel. (ásítás)

Hasonlóan Luhrman Rómeó + Júliájához, a Coriolanus is híradós közvetítéssel kezdődik, de a római jelenetek között nagyon sok helyen látható a háttérben TV közvetítés a frontról. Szinte minden második jelenetben föltűnik egy képrögzítő eszköz, kamera vagy mobiltelefon. Ezekkel az eszközökkel azt is igazolja Fiennes, hogy hiába jelentek meg új médiumok az utóbbi pár száz évben, a nemzetek közötti politikai és egyéb feszültségek mit sem változtak. (hosszabb ásítás)

Hozzá kell tennünk, hogy Fiennes, aki korunk egyik legnagyobb színészegyénisége, joggal lehet időnként hiú egy kicsit: a londoni Almeida színházban 2000-ben játszotta el először a Rómát a volszkok ellen győzelemre vezető hadvezért. A karakter ellentmondásossága (egyszerre vágyik a hatalomra és kívánja hűen szolgálni hazáját) egy olyan színészzseni megformálásában, mint Fiennes, igazi kinccsé válhat. És valóban, a Coriolanust a kiemelkedő alakítások viszik a hátán, a címszereplő mellett legerősebb jellemként Volumnia (Vanessa Redgrave) említendő. Fiennes jól felismerte az anya-fiú  kapcsolat fontosságát a cselekményben. Jól látszik, hogy a hadvezérnek már gyermekkorától kezdve nagyon komoly megfelelési vágya volt édesanyja felé. A Róma ellen fordult vad és egyszerű elvekkel rendelkező Coriolanust is csak Volumnia tudja jobb belátásra téríteni és ezzel megakadályozni azt, hogy az egész város a tűz martalékává váljon. A csúcspont tehát a helyén van.

Érdekes darab Fiennes első mozija, ám sajnos sem a színészek becsületes játéka (még a maszkulin Gerard Butler is kifejezetten ügyes), sem a korreflexió nem elég egyedi ahhoz, hogy a Shakespeare örökérvényű (eddigi leghosszabb ásítás) drámájából készült filmre sokáig emlékezzünk.

"Szállítom nektek a bulit!" - Bosszúállók (Avengers) kritika

(teljesen spoilermentes, annyira, hogy még a történetről sem írok)

Mikor Bryan Singer (a Közönséges bűnözők rendezője) 75 millió dollárt kapott egy a világon sokak által épp csak hallomásból ismert képregény, az X-men megfilmesítésére, a konkurens hollywoodi stúdiók fejesei összehúzott szemöldökkel várták a 20th Century Fox orbitális bukását. Singer filmje nemhogy nem bukott meg, bevételei alulról súrolták a 300 millát. Ez 2000-ben történt és Rozsomákék hatalmas sikerén fölbuzdulva egymás után kezdték a stúdiók ringbe küldeni nagyköltségvetésű, popcornizált képregényadaptációikat olyan mennyiségben, hogy ma már ember legyen a talpán - de legalább lelkes filmrajongó - aki képes eligazodni az eredettörténetek, folytatások és előzményfilmek CGI áztatta küzdőterén.

Hamar kiderült, hogy nem lehet minden képregényadaptációból aranytojást tojó tyúk, a filmek színvonala is erősen stagnált. Épp ezért döntött úgy a talán legnagyobb szuperhősgyár, a Marvel, hogy filmforgalmazóvá lép elő, és kezébe veszi saját karaktereinek filmes pályafutását. Az eredmény felemás lett, de ezt mindenki maga dönti el.
A Marvel nem titkolt célja volt az is, hogy legnagyobb képregényhősei* saját eredetfilmjük után - ahogy a füzetekben is sokszor megvalósult - közösen fogjanak össze a világ megmentéséért.

Ekkora hajcihő után jogos elvárás a szuperhősfanok részéről, hogy az idén érkező Bosszúállók film valaminek a betetéződése legyen. Ez a "valami" pedig az inkább akció és látvány, semmint cselekmény-orientált szuperhősfilm. :) Sikerült. A Bosszúállók ennek a künnyű, "puskapordurrogtató" műfajnak a tökéletes esszenciája, az i-re fölkerült pont, vagyis inkább az ó-ra fölkerült vessző. :)

Joss Whedon geek és rendező ezúttal sem talált ki semmi újat, egyszerűen csak minden előző társánál jobban tudja mi kell a népnek: letaglózó akciójelenetek és lehengerlő dumák. Na, azért nem olyan egyszerű ez, mint ahogy hangzik. Whedon olyan boszorkánykonyhába csöppent, ahol mindvégig jelen voltak az összetevők, de senkinek nem sikerült még ilyen jó főzetet kihozni belőlük. Az arányérzék a kulcsszó, e miatt nem unatkozunk egyetlen pillanatig sem, és ezért nem érezzük túl soknak ezt a pofátlanul nagyra terebélyesedett cirkuszt. Mert cirkusz ez a javából, első osztályú bohócokkal, artistákkal és bűvészekkel. Mi pedig gyerekekként tapsolunk a show minden apró mozzanatán, izzadó tenyerekkel várva, hogy mi lesz a következő durranás. Amikor elfáradtunk egy összecsapásban, nagyszerű tempóban érkezik egy humorbomba (meglepő módon Hulk hozza majd a legjobb vicceket), hogy aztán folytatódjon az eszméletlen zúzás.

Whedon talán mégsincs annyira nehéz helyzetben, ha a karakterek működését nézzük. Nekem az a véleményem, hogy egyik előzményfilm sem volt rossz, úgy értem, zavaróan rossz, és valamennyire mindegyikben sikerült megkedvelnem a főszereplőt, ami már a Marvel, a filmgyártó Marvel érdeme. Ezért azt mondom, ha az előzmények emlékével ülök be az Avengersre, zokszó nélkül adom neki ezt a 10 csillagot, de ha azok nélkül, akkor valamivel kevesebbet kaphat csak, még ha annyira meggyőző is ez a vérprofi puskapordurrogtatás.

*(Pókember kivételével akinek jogai egyelőre a Columbia Picturesnél vannak, ahol ennek köszönik szépen, nagyon örülnek)