Mjomjomjomjomjo, szavamra mondom, itt göcögök már 3 perce, mióta megnéztem a Skyline új trailerét, melyben a gonosz alieneknek van pofájuk lenyúlni a helikoptert a menekülő hős elől, aki ezért láthatóan, nos, mérges. Egyelőre senki ne tápláljon hiú reményeket, a film elkovetői az Alien vs. Predator Requiem rendezőpárosa. Innen (volna) szép pozitívan csalódni.
2010. szeptember 30., csütörtök
2010. szeptember 23., csütörtök
Stargate Universe 2. évad promó (2010)
Természetesen a sorozat annyira azért nem pörgős amennyire ez a remekül összerakott trailer sugallja, de főleg az első évad második felében több rész is sikeresen beindította a fantáziánkat. A világűr hideg magányával, avatarkék gonosz lényekkel és féreglyukakkal operáló sci-fire kiéhezett geekeknek ideális, én is állok elébe.
2010. szeptember 22., szerda
Resident Evil: Afterlife (2010)
A moziból kifele feltettem magamnak a kérdést: vajon tudatosan vagy tudat alatt csatlakozott Anderson a „csináljunk egy újabb szar zombis filmet” klubhoz?
A film első 10 perce még élvezhető volt, illetve akkor még lekötött a harmadik dimenzió. Ami azonban utána következett azt a pocsék, ötlettelen kategóriába sorolnám. A cselekményét gyakran erőltetettnek, vontatottnak éreztem, újat nem tudott mutatni a rendező. Minden jelenetben lehet tudni, mikor ugrik elő egy élőhalott, azt is, hogy honnan, azt is, hogy kit támad meg, és azt is, hogy életben marad-e az illető. Az egyetlen újítás talán az volt, hogy nem találkoztunk olyan szereplővel, akit megharaptak és utána átváltozott és a többi szereplőre támadt (vagy aludtam épp akkor?).
Nem értem miért kell egy trilógiának folytatást készíteni, amikor semmi eredeti ötlete nincs a stábnak. Mivel nem illik olyasmit állítani, hogy összelopták a jeleneket, ezért valami olyasféle módon igyekszem kifejezni magam, hogy bizonyos részek kísértetiesen hasonlítanak más filmekben már látottakhoz. Az még csak-csak elmegy, hogy az előző részekből már ismert mozzanatok tűnnek fel, de amikor valami kijön a zombik szájából és 4 felé nyílik (Penge 2) és egy nagy mamlasz még nagyobb hentesbárddal üti az ajtót (Silent Hill), a film végén fehér ruhás emberek látnak napvilágot (A sziget), a harcjelenetek a napszemüveges öltönyös úriemberrel, aki elhajol a golyók elől és épp csak hídba nem megy le (Mátrix), na az elgondolkodtató, hogy talán nem Paul W.S. Anderson fejéből pattant ki.
Az egyetlen pozitívuma talán a látvány volt, a jelenetek legalább aprólékosan voltak kidolgozva. Mindent összevetve azonban még a 3D élmény sem tette élvezhetővé a filmet. 10-es skálán 3-as adok neki, de azt is csak azért a jelenetért, amelyben a félig kettévágott kutya még emberesen küzdött. Na akkor visítva röhögtem a moziban…
A kritika Tity billentyűiből származódik.
Nem értem miért kell egy trilógiának folytatást készíteni, amikor semmi eredeti ötlete nincs a stábnak. Mivel nem illik olyasmit állítani, hogy összelopták a jeleneket, ezért valami olyasféle módon igyekszem kifejezni magam, hogy bizonyos részek kísértetiesen hasonlítanak más filmekben már látottakhoz. Az még csak-csak elmegy, hogy az előző részekből már ismert mozzanatok tűnnek fel, de amikor valami kijön a zombik szájából és 4 felé nyílik (Penge 2) és egy nagy mamlasz még nagyobb hentesbárddal üti az ajtót (Silent Hill), a film végén fehér ruhás emberek látnak napvilágot (A sziget), a harcjelenetek a napszemüveges öltönyös úriemberrel, aki elhajol a golyók elől és épp csak hídba nem megy le (Mátrix), na az elgondolkodtató, hogy talán nem Paul W.S. Anderson fejéből pattant ki.
Az egyetlen pozitívuma talán a látvány volt, a jelenetek legalább aprólékosan voltak kidolgozva. Mindent összevetve azonban még a 3D élmény sem tette élvezhetővé a filmet. 10-es skálán 3-as adok neki, de azt is csak azért a jelenetért, amelyben a félig kettévágott kutya még emberesen küzdött. Na akkor visítva röhögtem a moziban…A kritika Tity billentyűiből származódik.2010. szeptember 9., csütörtök
Az utolsó csillagharcos trailer (1984)
OMG! Micsoda nagyszerű gyermekkori emlékek törnek elő protonnyaláb sebességgel a szívemből...
2010. szeptember 7., kedd
2010. július 29., csütörtök
Bréking Nyúz: Thor videó!
Nos úgy látszik, aki lemaradt, kimaradt, de csak egyelőre, hisz hamarosan jön az első hivatalos trailer is!
2010. július 1., csütörtök
Mr. Nobody (2009)
A Mr. Nobody, a valaha készült legdrágább belga film egy sci-fi-be oltott romantikus pikareszk-történetet tár elénk, melynek ötlete 2001-ben merült fel a rendezőben, Jaco Van Dormaelben. Nem túl szerencsés, hogy tavaly David Fincher hasonlóan nagyívű Benjamin Buttonja előbb került a mozikba, hiszen Dormael filmje nem csupán grandiózus történetvezetésében, de szemkápráztató vizualitásában is versenyre kelhet a hollywoodi megaprodukcióval, filozofikusságával pedig le is körözi azt.
2092-ben a világ teljes lakossága kvázi-hallhatatlan, a halandó világ emlékezetét egyetlen férfi őrzi csupán, a 118 éves Nemo Nobody. A főhős egy olyan korban emlékszik vissza fiatalkorára, melyben már teljesen elfelejtődött, vagy átértékelődött az emberi kapcsolatok és a szexualitás jelentősége. Nobody története szerencsére nem egy szenilis öregember vérmeskedése a „régi jó dolgokról”, meséjét hallgatva nekünk is időbe telik, hogy megfejtsük szofista filozófiáját: az életben nem a jó vagy rossz döntések számítanak, egyszerűen csak az, hogy megtörténik. A mozaikszerű zavaros emlékképek közül szülők, egykori szeretők és feleségek sziluettjei kerülnek elő, gyakran egymásnak teljesen ellentmondó kontextusban. Azt, hogy mi a valóság és mi a fikció Nobody nem tudja, de nem is akarja megfejteni. Talán mindegyik megtörtént egyszerre, de az is lehet, hogy nem történt meg egyik sem. A mese lényege ezúttal, nem kevesebb, mint az idővel dacoló modernkori ember kritikája. Nobody fejében minden időpillanat új világokat teremthet, néhány másodperc évekig is eltarthat, olykor pedig az évek tűnnek perceknek, és ez így is van rendjén. Ezért is fordulhatunk meg a kétórás játékidő alatt egy amerikai kertvárosból indulva 21. század végi felhőkarcolók között, vagy egy bolygóközi űratazáson is.
A gyermekkor képeinek ábrázolásakor van a leginkább elemében Dormael, ezek a jelenetek már-már a zsenialitás határát súrolják a csecsemő által a világból kiragadott részletekkel, fantasztikus belső monológjával. Gyakran Discoverybe illő tudományos elmélkedéssel szakítják meg a történetet, melyben Nobody (Jared Leto) vetített háttér előtt, diagramok segítségével mintegy „elemezni” próbálja saját életét. A szerelmi légyottokat néha egy a húrelméletről, az időről, vagy az öröklött félelmekről való értekezés követi, a mozi száguldó ritmusa azonban egy pillanatra sem törik meg, a tátott száj vagy tucatnyi jelenetben garantált.
Csupán akkor bizonytalanodunk el kissé a Mr. Nobody nagyszerűségében, amikor a giccsfaktor túl magasra szökik. No persze ez már csak szőrszálhasogatás, hiszen a film egyetlen válasza az időben és térben korlátozott lét elviselhetetlenségére a szerelem. Szavamra, talán tényleg csak az a birka, aki nem hajlandó hinni benne. A mellbevágónak szánt végső csattanót (amiről természetesen tartom a számat), akár ki is hagyhatták volna az egészből...
2092-ben a világ teljes lakossága kvázi-hallhatatlan, a halandó világ emlékezetét egyetlen férfi őrzi csupán, a 118 éves Nemo Nobody. A főhős egy olyan korban emlékszik vissza fiatalkorára, melyben már teljesen elfelejtődött, vagy átértékelődött az emberi kapcsolatok és a szexualitás jelentősége. Nobody története szerencsére nem egy szenilis öregember vérmeskedése a „régi jó dolgokról”, meséjét hallgatva nekünk is időbe telik, hogy megfejtsük szofista filozófiáját: az életben nem a jó vagy rossz döntések számítanak, egyszerűen csak az, hogy megtörténik. A mozaikszerű zavaros emlékképek közül szülők, egykori szeretők és feleségek sziluettjei kerülnek elő, gyakran egymásnak teljesen ellentmondó kontextusban. Azt, hogy mi a valóság és mi a fikció Nobody nem tudja, de nem is akarja megfejteni. Talán mindegyik megtörtént egyszerre, de az is lehet, hogy nem történt meg egyik sem. A mese lényege ezúttal, nem kevesebb, mint az idővel dacoló modernkori ember kritikája. Nobody fejében minden időpillanat új világokat teremthet, néhány másodperc évekig is eltarthat, olykor pedig az évek tűnnek perceknek, és ez így is van rendjén. Ezért is fordulhatunk meg a kétórás játékidő alatt egy amerikai kertvárosból indulva 21. század végi felhőkarcolók között, vagy egy bolygóközi űratazáson is.
A gyermekkor képeinek ábrázolásakor van a leginkább elemében Dormael, ezek a jelenetek már-már a zsenialitás határát súrolják a csecsemő által a világból kiragadott részletekkel, fantasztikus belső monológjával. Gyakran Discoverybe illő tudományos elmélkedéssel szakítják meg a történetet, melyben Nobody (Jared Leto) vetített háttér előtt, diagramok segítségével mintegy „elemezni” próbálja saját életét. A szerelmi légyottokat néha egy a húrelméletről, az időről, vagy az öröklött félelmekről való értekezés követi, a mozi száguldó ritmusa azonban egy pillanatra sem törik meg, a tátott száj vagy tucatnyi jelenetben garantált.Csupán akkor bizonytalanodunk el kissé a Mr. Nobody nagyszerűségében, amikor a giccsfaktor túl magasra szökik. No persze ez már csak szőrszálhasogatás, hiszen a film egyetlen válasza az időben és térben korlátozott lét elviselhetetlenségére a szerelem. Szavamra, talán tényleg csak az a birka, aki nem hajlandó hinni benne. A mellbevágónak szánt végső csattanót (amiről természetesen tartom a számat), akár ki is hagyhatták volna az egészből...
2010. június 29., kedd
2010. június 5., szombat
Deus Ex - Human Revolution trailer
Már megint egy videójáték trailere vágott a földhöz (lassan hiába várunk ilyesmit a hús-vér filmektől). A Deus Ex - Human Revolution kicsit Blade Runner-ös, kicsit Robocop-os, kicsit Minority Report-os, és főleg nagyon-nagyon hangulatos.
2010. május 31., hétfő
Scott Pilgrim Vs The World trailer (2010)
Még egy érdekesnek tűnő képregényadaptáció. Nálunk csak októberben jön...
2010. május 17., hétfő
Ninja Death Squad zárójelenet (1987)
A nemcsakmozisbog ezennel beindítja "Minden idők leginnovatívabb akciójelenetei" című rovatát. Elsőként egy igazi gyöngyszemet láthattok. Az alább felvonultatott high-tech küzdőeszközt (defender+killer two in one esernyő), szemkápráztató filmes trükktechnikát (teleport, ninjarengés), és végletekig feszített akciókoreográfiát elnézve föl sem merül a nézőben, hogy Godfrey Ho úttörő alkotása immár a 23. évét tapossa. A film utolsó perceit, annak katartikus lezárását láthatjátok.
A 87-es év igazán termékeny volt Ho számára. Egy év alatt 21 filmet készített, és majd' mindegyik címében benne van a Dead szó, vagy ha nem, legalább a Ninja!
2010. május 11., kedd
Kick-Ass (2010)
Hollywood mítoszteremtő képességét mi sem bizonyítja jobban, minthogy mára a világ minden táján pontosan tudják a filmrajongók: Superman-nel, Pókemberrel és a többi kosztümös csodalénnyel nem érdemes újat húzni. A képregénykiadók különálló, de mégis hasonló lényegű mondakörök módjára ontják magukból az eredettörténeteket. Újabb és újabb bosszúszomjas természetfeletti karakterek emelkednek föl és buknak el a lapjaikon, néha szinte antik hősök módjára. A képregényvilágra kevésbé nyitott (pl. kelet-európai) országok popkultúrájának is egyre inkább szerves részévé válnak/váltak a maszkos igazságosztók, és ez főleg a mozinak köszönhető.
A trükktechnika is eljutott arra a szintre, hogy csillagászati költségvetés nélkül látványos akciókat hozzanak létre, így immár egyre többen ismerik azt a kéjes érzést, amit a testről lepattanó golyó hangja, vagy egy high-tech páncél sisakjának helyre koccanása okoz. A szuperhősök dicsfénnyel, olykor megvetéssel kikövezett útja olyan formulákból építkezik, melyeket minden valamirevaló tősgyökeres rajongónak – geeknek – illik betéve tudnia. Nekik igazi kincs lehet a Kick-Ass, de biztos sokan vannak, akik öncélú, vérben tocsogó paródiát látnak benne. Ezért is volt kétes a hazai forgalmazása. Meg azért is, mert Matthew Vaughn filmjében egy 11 éves kislány néhány másodperc alatt tucatnyi rosszarcú beleit ontja ki úgy, hogy közben űbervagány beszólásokra is bőven marad ideje. Ha túltesszük magunkat az erkölcsi dilemmán – ha-ha mért ne tennénk, hisz geek-ek vagyunk – a nyár egyik (sőt, talán) legszórakoztatóbb akciófilmjében lesz részünk, amely mellett az amúgy egész jól sikerült Vasember 2 is csak a jobb CGI tekintetében rúghat labdába. Remekül elhelyezett poénokban, feszes és átgondolt "badass" akciójelenetekben éppúgy nem szűkölködik a Kick-Ass, mint szeretnivaló karakterekben. Kell ennél több? Egy könnyed esti mozizáshoz aligha.
A trükktechnika is eljutott arra a szintre, hogy csillagászati költségvetés nélkül látványos akciókat hozzanak létre, így immár egyre többen ismerik azt a kéjes érzést, amit a testről lepattanó golyó hangja, vagy egy high-tech páncél sisakjának helyre koccanása okoz. A szuperhősök dicsfénnyel, olykor megvetéssel kikövezett útja olyan formulákból építkezik, melyeket minden valamirevaló tősgyökeres rajongónak – geeknek – illik betéve tudnia. Nekik igazi kincs lehet a Kick-Ass, de biztos sokan vannak, akik öncélú, vérben tocsogó paródiát látnak benne. Ezért is volt kétes a hazai forgalmazása. Meg azért is, mert Matthew Vaughn filmjében egy 11 éves kislány néhány másodperc alatt tucatnyi rosszarcú beleit ontja ki úgy, hogy közben űbervagány beszólásokra is bőven marad ideje. Ha túltesszük magunkat az erkölcsi dilemmán – ha-ha mért ne tennénk, hisz geek-ek vagyunk – a nyár egyik (sőt, talán) legszórakoztatóbb akciófilmjében lesz részünk, amely mellett az amúgy egész jól sikerült Vasember 2 is csak a jobb CGI tekintetében rúghat labdába. Remekül elhelyezett poénokban, feszes és átgondolt "badass" akciójelenetekben éppúgy nem szűkölködik a Kick-Ass, mint szeretnivaló karakterekben. Kell ennél több? Egy könnyed esti mozizáshoz aligha.
2010. május 5., szerda
A történet vége - The Pacific
A szintén Steven Spielberg és Tom Hanks által jegyzett 2001-es Elit alakulat (Band of Brothers) telitalálatnak bizonyult. Következésképpen - valamint a reklámkampánynak köszönhetően - hatalmas várakozás előzte meg a Pacific-et, melyet nyugodtan tekinthetünk az Elit alakulat folytatásának. Magasan van a léc. Érezték ezt a mini-sorozat készítői is, nem szégyelltek hét évet és több mint 200 millió dollárt szánni a munkálatokra.
A II. Világháború csendes-óceáni hadszínterein vagyunk, ahol az USA haditengerészete az ún. Békaugrás-hadművelet során szigetről szigetre foglalja vissza a Japán Birodalom által elhódított területeket. A Pacific cselekménye három háborút túlélt katona visszaemlékezésein, és a legembertelenebb háborún alapul, amit képernyőn láttam.
A II. Világháború csendes-óceáni hadszínterein vagyunk, ahol az USA haditengerészete az ún. Békaugrás-hadművelet során szigetről szigetre foglalja vissza a Japán Birodalom által elhódított területeket. A Pacific cselekménye három háborút túlélt katona visszaemlékezésein, és a legembertelenebb háborún alapul, amit képernyőn láttam.
Az alkotók oly körültekintően igyekeztek minden szokványos filmes sémát kikapcsolni, hogy olykor nehezünkre eshet megmondani, ki is ez a három tengerészgyalogos. Nincsenek klasszikus érelembe vett főszereplőink, sem pedig felesleges pátosz. Ez a sorozat nem erről a három katonáról szól, még csak nem is arról, amit ők láttak. Ez egy történet a háborúról, főbb szerepekben a háborúval, mindenféle egyéb szerepekben az ágyúgolyó-töltelékekkel. Nincs itt kérem egyetlen hős sem, ebből kifolyólag "A hős alakulat" cím egy olcsó piárfogásból lett fatális tévedés.
Az első rész, megmondom őszintén, levett a lábamról. Egyszerűen minden benne volt, ami 45-50 percben a csendes-óceáni harcokról elmondható. Nehéz manapság elképzelni, ugyanakkor szinte közhely, hogy a II. Világháború idején tejfeles szájú ifjak becsületbeli ügye volt a csatába menni. Merthogy ők önkéntesek voltak. Talán az utolsó nemzedék, amely naiv és őszinte mód hihetett efféle nemes cselekedetekben, miközben Jimi Hendrix és a teljes hippi nemzedék alatt a pelenkát cserélték, ha egyáltalán.
Az első csata, amint Guadalcanal szigetén a japán gyalogság belegyalogol a géppuskatűzbe, az egész sorozat legjobbika. Szinte elhittem, hogy ott vagyok. Ütős és pörgős képeket kapunk. A csatát követő reggelen emberi testek borítják a partot. Látjuk a maga alá gránátot rejtő sebesült japán katonát, amint magával visz még egy-két szanitécet, s a becsületét vesztett, golyóért könyörgő hazafit, a vele szórakozó amerikaiakat, a halottak zsebeiből kiforduló személyes tárgyakat, a sokkot, hogy akik meghaltak emberek voltak megannyi történettel. Nem lehet egy szavunk sem. Ebben a tíz percben mindent az arcunkba kapunk, amit az efféle a háborúkról és a különböző kultúrákról tudni érdemes. A következő részeket látva, sajnos itt el is fogy a puskapor.
Az első rész, megmondom őszintén, levett a lábamról. Egyszerűen minden benne volt, ami 45-50 percben a csendes-óceáni harcokról elmondható. Nehéz manapság elképzelni, ugyanakkor szinte közhely, hogy a II. Világháború idején tejfeles szájú ifjak becsületbeli ügye volt a csatába menni. Merthogy ők önkéntesek voltak. Talán az utolsó nemzedék, amely naiv és őszinte mód hihetett efféle nemes cselekedetekben, miközben Jimi Hendrix és a teljes hippi nemzedék alatt a pelenkát cserélték, ha egyáltalán.
Az első csata, amint Guadalcanal szigetén a japán gyalogság belegyalogol a géppuskatűzbe, az egész sorozat legjobbika. Szinte elhittem, hogy ott vagyok. Ütős és pörgős képeket kapunk. A csatát követő reggelen emberi testek borítják a partot. Látjuk a maga alá gránátot rejtő sebesült japán katonát, amint magával visz még egy-két szanitécet, s a becsületét vesztett, golyóért könyörgő hazafit, a vele szórakozó amerikaiakat, a halottak zsebeiből kiforduló személyes tárgyakat, a sokkot, hogy akik meghaltak emberek voltak megannyi történettel. Nem lehet egy szavunk sem. Ebben a tíz percben mindent az arcunkba kapunk, amit az efféle a háborúkról és a különböző kultúrákról tudni érdemes. A következő részeket látva, sajnos itt el is fogy a puskapor.
Teljesen személytelenné válik a cselekmény. Nagyrészt arctalan hullanak amerikaiak és japánok, utóbbiak meglehetőst ostoba mód rohannak minden éjjel a géppuskatűzbe. Gyakorlatilag semmi nem történik, amit el lehetne mesélni. Bár helyenként iszonyatosan látványos ez a semmi, az ötödik és hatodik rész nagy csatajeleneteiből is csak a Ryan közlegény megmentését idéző partraszállós darálást lehetne kiemelni. Ha az volt a cél, hogy épp úgy ne tudjunk a képernyőn látottakról érdemben beszámolni, mint a hazatérő veteránok a háborús élményeikről, akkor teljes a siker. Egyedül a hetedik rész nyomasztó brutalitása, a Peleliu sziget hagy mély nyomokat az emberben.
Oly mértékben sikerült elkapni a stábnak a háború embertelen katyvaszát, hogy a történet megszűnik, feloldódik. Semmivel sem tudunk többet egy közlegénynél a megtörtént és elkövetkezendő eseményekről. Nincs narráció se belső monológ, csak üveges tekintetek. Újra és újra előreugrunk az időben. Az egyik pillanatban korom setét az éjszaka, megindul az ütközet. Aztán pirkad, a sebeinket nyalogatjuk, bámuljuk a hullákat. A sorozatos idősűrítéseknek és ugrásoknak köszönhetően, a film olykor egy diavetítéshez hasonlatos. Az emberi emlékezet tökéletes és sallangmentes rekonstruálása. Ez a Pacific legfőbb erénye. Ki mondta, hogy egy háborúnak van lineáris és átlátható története? Bár a néző azért szokta azt szeretni. Már a történeteket.
De beszéljünk világosan a sorozat negatívumairól. Itt van például az alig 50 perces játékidő, ami valójában annál is kevesebb. (A Band of Brothers egy óra tíz perccel gazdálkodott.) Egyenesen pofátlanságnak tartom, hogy a veteránok visszaemlékezései után bevágnak egy "az előző rész tartalmából" snittet, amit a két perces főcím követ és így több mint 6 percet várunk az első jelentre.
Hiába tökéletes a sorozat piára, s jelenik meg minden héten egy újabb méltató cikk, ha közben az Elit alakulathoz képest eltűnt fél óra. És bizony ezt az időt nem csak tőlünk, hanem a történettől is elvették.
Hiába tökéletes a sorozat piára, s jelenik meg minden héten egy újabb méltató cikk, ha közben az Elit alakulathoz képest eltűnt fél óra. És bizony ezt az időt nem csak tőlünk, hanem a történettől is elvették.
Míg a fent említett 2001-es sorozat majd minden egyes része felért egy egész estés filmmel, a Pacific-ről ez egyetlen esetben sem mondható el. Hiányzik az a kis fűszer, amitől a néző képessé válhat beleélni magát egy filmbe. Úgy, mint jellemrajzok, gondolatok, háttértörténetek. S hogy ez valójában a jelenkori mozi egyik kórtünete, annak a legutóbb hat Oscar-díjat nyert Bombaszakértő c. film is ékes bizonyítéka. (Nick James, a Sight and Soul magazin főszerkesztője is beszél a jelenségről. Itt: Ha meghal a film, hát meghal, Origo 2010 04. 20.)
S ha már a költségek. Magyarázza el nekem valaki, miért kell egy ilyen költségvetésű produkcióban számítógépes animációval megfesteni egy naplementét? Hiába mozognak a színészek soha nem látott mód élethűen a kamera előtt (amire joggal büszkék az alkotók), ha kis túlzással minden második jelenetről lerí, hogy greenbox.
Fenntartásokkal ajánlott irodalom:
Interjú Dale Dye századossal, a színészek katonai kiképzőjével, aki a Szakasz forgatása óta színészek kínzásával keresi a kenyerét. Megtanítom, hogy milyen az igazi fájdalom, Index 2010 04. 19.
Interjú a producerrel: A közönséget nem lehet megvezetni, Index 2010 04. 25.
Machete trailer (2010)
Na, ezek is rossz mexikóival szórakoztak. Én pedig alighanem visítva-tapsolva fögök röhögni rajtuk.* :)
*A Machete Grindhouse-beli álltraileréből ugyanis tényleg elkészül az egészestés verzió.
*A Machete Grindhouse-beli álltraileréből ugyanis tényleg elkészül az egészestés verzió.
2010. május 4., kedd
Metropolis trailer (1927)
Fritz Lang klasszikusának teljes verziója (25 perccel hosszabb minden eddigi változatnál) idén nemcsak a DVD és BD gyűjtők polcaira fog sosem látott minőségben fölkerülni, de a mozivásznakra is. Ez a trailer is kifejezetten impresszív!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
