Nolám! Meglepően szórakoztató két perc a sokszor leírt Cruise-zal és a többször eltűntnek hitt Diazzal. NEm hittem volna, hogy ezt mondom, de drukkolok nekik, meg a filmnek.
2010. március 31., szerda
2010. március 20., szombat
Frost/Nixon
Az elmúlt évek egyik legizgalmasabb "dumálunk és drámát csinálunk" filmjét láttam ma Ron Howard rendezésében. És ráadásul aktuálpolitikai vetülete is van a filmnek, ami azért jó, mert a mindennapi politikát nagyon szoktuk utálni, de így, összesűrítve, "lekicsinyítve" egészen mást lehet elmondani a dolgokról. Persze az is igaz, hogy ilyen filmet hatásvadászat és/vagy részrehajlás nélkül nem lehet csinálni, de hát ez van, az alkotás valahol konkretizál is, ez is hozzátartozik - nincs az a kép, ami minden szempontot, minden érzelmet kielégíteni képes (ez csak Doktor Parnassus birodalmában lehetséges).
Van néhány nagyon izgalmas politikai thriller, életrajzi film, ami képes megmutatni a dolgok emberi és képmutató oldalát egyszerre. Ki ne emlékezne Forest Whitaker Idi Aminjára, és a lélegzetelállító kettősségre, amit a figura képviselt - a "barát" és a véreskezű vezető ambivalens állapotára gondolok elsősorban. Vagy a JFK-re, Oliver Stone rendezésében. És a fene vigye, nekem nagyon bejött Sean Penn filmje is, a Király összes embere. De hogy a Frost/Nixon egyenesen az ágyhoz szegezzen, anélkül, hogy fel lenne turbózva merényletekkel, paranoiás képzelgésekkel, ármánykodó beosztottakkal, stb, stb...
A Frost/Nixon tényleg boxmeccs a javából. A forgatókönyvíró Peter Morgan nyilatkozta azt, hogy az foglalkoztatta a történet megírásakor, hogyan lehet szavakkal boxmeccset játszani (szavakkal ugye teniszezni is tudunk, ahogyan az a Rosencrantz és Guildenstern halott című filmből is kiderül). Nos, a mutatvány sikerül - annak ellenére, hogy ismerjük az eredeti interjút, és a dolog végkimenetelét, végig lélegzet-visszafojtva figyelünk. Nincsenek hatalmas fordulatok, nagy botrányok, csak egyetlen játszma, amire két ember mindenét felteszi, és ennél több nem is kell!
Két ember - a korrupt exelnök, és a lenézett show-man. Dávid és Góliát harca, avagy a kisember sikere a rendszer tetején trónoló hatalmasok felett. Amikor a "kis senki" diadalmaskodik (mint például Susan Sarandon karaktere Tommy Lee Jones felett Az ügyfélben, vagy a John Cusack-Dustin Hoffmann-páros Az ítélet eladó című bírósági thrillerben), mindannyian felsóhajtunk, hogy van még eszközünk a nálunk nagyobb hatalommal szemben, és néha nekünk is sikerülhet hatást gyakorolni a dolgok menetére.
Frank Langella alakításáról ódákat zengtek a kritikák, de azt ritkábban említik, hogy Michael Sheen milyen kiválóan és hitelesen festi meg a népszerű, ámde saját kisebbségi komplexusai között mégis bizonytalanul, érzékenyen vergődő ember figuráját. Langella okos politikust formál Nixonból. Tudja, mennyit jelent a kisembernek, hogy ő, az ex-elnök egyenrangú félként kezeli, és hogy az ember titokban hálás ezért a gesztusért. Ez tiszteletet szül, és ez a tisztelet veszélyes a kisember számára. Könnyen kieshet ugyanis a pixisből, és észre sem veszi, hogy ezen a tiszteleten keresztül manipulálva van. Nem mondhat akármit. Nem kérdezhet akárhogyan. Ha nem akar kiesni... Ezt pedig Sheen jeleníti meg kitűnően - egyes pillanatai alatt szinte mi érezzük kellemetlenül magunkat (például Nixon "fordulók" előtti megjegyzései alatt).
Minden ilyen jellegű harc a tiszteletért idegörlő emberi játszmákat szül, ezt a médiaszakemberek tudják a legjobban. Kiválóan adagolja a film azokat a fogásokat is, amelyekkel ezek a szakemberek élnek munkájuk során - pontosan kell tudniuk, minek milyen hatása van, és mindenre oda kell figyelniük, így megtudjuk többek között azt is, hogyan veszíthet szópárbajt egy politikus néhány izzadságcsepp miatt úgy, hogy akik csak a rádiót hallgatják, azt hiszik, nyert. Vagy mit is jelent a kamera "szemén" keresztül látni olyasvalamit, amit szabad szemmel kevésbé jelentősnek érzékelünk.
Ezek mellett nem bírom ki, hogy néhány számomra igazán óriási pillanatot meg ne említsek a filmből (és mind alakításokra vonatkozik, mert a film készítői jól tudták, hogy itt minden a színészeken áll vagy bukik, hát igyekeztek olyan apró rezdüléseket elcsípni, amelyeket csak a kamera segítségével érzékelünk a kép legfontosabb részleteként.
- Az egyik leghátborzongatóbb pillanata Langellának, amikor azt mondja, odaküldi a szállodába néhány C.I.A.-s barátját Frost után szaglászni, és a Kevin Bacon által alakított Jack Brennan előtt előkapja kis noteszét, és kezdi keresni a telefonszámokat. Nem tudni, ez vicc, avagy komoly-e, de könnyen megsaccolható.
- Igen visszataszító Langella játéka (és egyetlen pici fejingatása) a következő párbeszéd alatt:
Nixon: "That's a strange fellow.
Man1: "Started life as a comic, you know."
Nixon: "Is that so?"
Woman: "Almost married Diahann Carroll.
Nixon: "Who?"
Man1: "The singer"
Nixon: "Isn't she black?"
Man1: "Yes, Sir!"
- Minden forgatás megkezdése előtt kőkemény játszma zajlik. Nixon kiválóan eltalált, kegyetlen mondatokkal hozza zavarba Davidet.
- Nagyon jó, a felsőbbrendűségről mindent eláruló párbeszéd zajlik Nixon és Jack között a fűző nélküli cipőről.
- Michael Sheen arcait érdemes követni - néha mintha tényleg nem is tudná, mi történik vele.
- A humor sem marad ki a filmből, Bob Zelnick (Oliver Platt) például imádnivaló, amikor Restont (Sam Rockwell) ugratja, aki a nagy háborgás ellenére mégis kezet fogott az elnökkel.
Van néhány nagyon izgalmas politikai thriller, életrajzi film, ami képes megmutatni a dolgok emberi és képmutató oldalát egyszerre. Ki ne emlékezne Forest Whitaker Idi Aminjára, és a lélegzetelállító kettősségre, amit a figura képviselt - a "barát" és a véreskezű vezető ambivalens állapotára gondolok elsősorban. Vagy a JFK-re, Oliver Stone rendezésében. És a fene vigye, nekem nagyon bejött Sean Penn filmje is, a Király összes embere. De hogy a Frost/Nixon egyenesen az ágyhoz szegezzen, anélkül, hogy fel lenne turbózva merényletekkel, paranoiás képzelgésekkel, ármánykodó beosztottakkal, stb, stb...
A Frost/Nixon tényleg boxmeccs a javából. A forgatókönyvíró Peter Morgan nyilatkozta azt, hogy az foglalkoztatta a történet megírásakor, hogyan lehet szavakkal boxmeccset játszani (szavakkal ugye teniszezni is tudunk, ahogyan az a Rosencrantz és Guildenstern halott című filmből is kiderül). Nos, a mutatvány sikerül - annak ellenére, hogy ismerjük az eredeti interjút, és a dolog végkimenetelét, végig lélegzet-visszafojtva figyelünk. Nincsenek hatalmas fordulatok, nagy botrányok, csak egyetlen játszma, amire két ember mindenét felteszi, és ennél több nem is kell!
Két ember - a korrupt exelnök, és a lenézett show-man. Dávid és Góliát harca, avagy a kisember sikere a rendszer tetején trónoló hatalmasok felett. Amikor a "kis senki" diadalmaskodik (mint például Susan Sarandon karaktere Tommy Lee Jones felett Az ügyfélben, vagy a John Cusack-Dustin Hoffmann-páros Az ítélet eladó című bírósági thrillerben), mindannyian felsóhajtunk, hogy van még eszközünk a nálunk nagyobb hatalommal szemben, és néha nekünk is sikerülhet hatást gyakorolni a dolgok menetére.
Frank Langella alakításáról ódákat zengtek a kritikák, de azt ritkábban említik, hogy Michael Sheen milyen kiválóan és hitelesen festi meg a népszerű, ámde saját kisebbségi komplexusai között mégis bizonytalanul, érzékenyen vergődő ember figuráját. Langella okos politikust formál Nixonból. Tudja, mennyit jelent a kisembernek, hogy ő, az ex-elnök egyenrangú félként kezeli, és hogy az ember titokban hálás ezért a gesztusért. Ez tiszteletet szül, és ez a tisztelet veszélyes a kisember számára. Könnyen kieshet ugyanis a pixisből, és észre sem veszi, hogy ezen a tiszteleten keresztül manipulálva van. Nem mondhat akármit. Nem kérdezhet akárhogyan. Ha nem akar kiesni... Ezt pedig Sheen jeleníti meg kitűnően - egyes pillanatai alatt szinte mi érezzük kellemetlenül magunkat (például Nixon "fordulók" előtti megjegyzései alatt).
Minden ilyen jellegű harc a tiszteletért idegörlő emberi játszmákat szül, ezt a médiaszakemberek tudják a legjobban. Kiválóan adagolja a film azokat a fogásokat is, amelyekkel ezek a szakemberek élnek munkájuk során - pontosan kell tudniuk, minek milyen hatása van, és mindenre oda kell figyelniük, így megtudjuk többek között azt is, hogyan veszíthet szópárbajt egy politikus néhány izzadságcsepp miatt úgy, hogy akik csak a rádiót hallgatják, azt hiszik, nyert. Vagy mit is jelent a kamera "szemén" keresztül látni olyasvalamit, amit szabad szemmel kevésbé jelentősnek érzékelünk.
Ezek mellett nem bírom ki, hogy néhány számomra igazán óriási pillanatot meg ne említsek a filmből (és mind alakításokra vonatkozik, mert a film készítői jól tudták, hogy itt minden a színészeken áll vagy bukik, hát igyekeztek olyan apró rezdüléseket elcsípni, amelyeket csak a kamera segítségével érzékelünk a kép legfontosabb részleteként.
- Az egyik leghátborzongatóbb pillanata Langellának, amikor azt mondja, odaküldi a szállodába néhány C.I.A.-s barátját Frost után szaglászni, és a Kevin Bacon által alakított Jack Brennan előtt előkapja kis noteszét, és kezdi keresni a telefonszámokat. Nem tudni, ez vicc, avagy komoly-e, de könnyen megsaccolható.
- Igen visszataszító Langella játéka (és egyetlen pici fejingatása) a következő párbeszéd alatt:
Nixon: "That's a strange fellow.
Man1: "Started life as a comic, you know."
Nixon: "Is that so?"
Woman: "Almost married Diahann Carroll.
Nixon: "Who?"
Man1: "The singer"
Nixon: "Isn't she black?"
Man1: "Yes, Sir!"
- Minden forgatás megkezdése előtt kőkemény játszma zajlik. Nixon kiválóan eltalált, kegyetlen mondatokkal hozza zavarba Davidet.
- Nagyon jó, a felsőbbrendűségről mindent eláruló párbeszéd zajlik Nixon és Jack között a fűző nélküli cipőről.
- Michael Sheen arcait érdemes követni - néha mintha tényleg nem is tudná, mi történik vele.
- A humor sem marad ki a filmből, Bob Zelnick (Oliver Platt) például imádnivaló, amikor Restont (Sam Rockwell) ugratja, aki a nagy háborgás ellenére mégis kezet fogott az elnökkel.
Ezek csak morzsák, végre egy film, amit snittenként végig lehetne elemezni, de így is elég a dicsőséghullámból, inkább megyek, megnézem még egyszer.
INKHEART - ó, ne......
Hát, gyerekek, jól kapaszkodjatok meg - no de legfeljebb csak a járókeretbe, mert bizony Brendan Fraser bácsi Tintaszív címen futó mozija a legnagyobb jóindulattal sem mondható pörgős, akciódús, vagy lebilincselő élménynek.
(ez itt a film legeslegeslegveszélyesebb pillanata... brrrrrrr.......)
Nagyjából olyan, mintha egy idősek klubjában néznénk végig, hogyan majszolnak el ott komótosan egy szelet hatlapost - addig forgatva, szopogatva, mígnem már magától lecsúszik, ahogyan Gombóc Artúr filozofálgatott így a csokoládéról.
A történet borzalmasan gáz, olyannyira sekélyes, hogy a főgonoszokat nem is tudták elképzelni máshogy, mint mesehősibundába bújtatott neonácikként (figyeld a könyvégetést, vagy az ünnepi estet a romok között).
Az írónőt remélem, kiolvassa valaki a világegyetemből.
No lássuk a Cikicikket az alakítások mentén!
(mi ez már?...hehehehehhehe)
Te jó ég! Ő az ügyeletes Fantasy-Indy? Igen, ha életművét nézem. Ugyanakkor mondhatnám azt is, hogy a legagorafóbiásabb akcióhős, hiszen ilyen sokat senki nem dolgozott még együtt botvégre rögzített teniszlabdákkal, és senki nem reszketett még ennyit kék és zöld díszletfalak között. Ebben a filmben egy cammogó, unott "hős", kb. min Bruce Willis a Surrogates-ben, csak itt semmi nem indokolja ezt a sorvadt létezést. Cikiérzés: 10/10
Atyagatya! Ez a fazon játszott Trier-filmben, emberek! Mit keres itt? Mellesleg én imádtam a Lovagregényben, azt hittem, egy őrült fazon, de most látom, hogy ugyanolyan iszap folyik a lelkében, mint Hollywood adjukelmagunkathogyatutibanlehessünk típusú ficsúrjaiban. Amit ebben a filmben művel, az annyira vérszegény, hogy még Doktor Csernust sem hozná ki a béketűrésből.
Cikiérzés: 11/10
Igen, drága barátaim, ő az! Dráááágaszáááááááág! Ember! Ha játszottál a Gyűrűk urában, minek erőlködsz egy ilyen tintalassúsággal folyó filmben? Szegény Andy nagyon komolyan veszi a szerepet. Olyannyira, hogy inkább az jut róla eszembe, amikor Joe Pesci tollat ragad a Casino című filmben.
Hiperrealista gonosz egy
Cikiérzés: 10/10
A többi szereplőt szóra sem méltatom, annyira tökmindegy, mit csinálnak, a fenti triász szépen megalkotja a titokzatos Bermudát, ahol úgyis minden eltűnik. IRÁNY A MÉLY!!!
Héttől számolunk visszafelé, mert... mert én így akarom. Hehehe!
7. Figyeld Andy legagresszívabb pillanatait! Ezek közül leginkább túllő a célon a 67. percben, a "Hogy mersz kinevetni?"-felindulásával. Kb. mintha Baktüttösön indulna meg feléd egy traktoros, tök részegen, azt üvöltve, hogy: "mivan?MiVan?MIVAN?"
6. Amikor Paul a 72. percben megátkozza az egyik gonosztevőt... Juuuj, most aztán jól besz*rtunk! Ennél még az is félelmetesebb, amikor Gyurcsány Ferenc azt mondja: "Lárifári"... na, az mondjuk tényleg félelmetes! Hehehhe...
5. Brendan Fraser felolvasásai! Te Úrjézus... ha ilyen apám lett volna, én is könyveket égetnék, csak fel ne olvasson soha senki! Gyere vissza, Utasi Árpi!
4. Paul a 64. percben Chuck Norrist megszégyenítő akcióval nyer egérutat kis keleti barátjának. Hát, az a rúgás, az az arc, amivel kíséri, és az a pillanat, ahogy utána a két kezét előre tartva megálljt "parancsol" a gonoszoknak! Bruhahahahhahahahah!
És a dobogósok!!!
Ez a film kihozza belőled az állatot!
Ja, és ismét egy női író....
Összefoglalóan
Pozitívum: a 95. percben végre elindul a stáblista.
Látvány: olyan pörgős a film, mint Tarr Béla mozija... 0/10
Sztori: ha az a mondanivaló, hogy olvasni veszélyes, és íróként inkább itthagyod ezt a szar világot, akkor lejött... egyébként meg biztosan pacifista írta... aki nő...hehehhehehehehe 0/10
Színészek: Hol? Ki? hehehehhehe... akkor már inkább a Szomszédok!
(ez itt a film legeslegeslegveszélyesebb pillanata... brrrrrrr.......)Nagyjából olyan, mintha egy idősek klubjában néznénk végig, hogyan majszolnak el ott komótosan egy szelet hatlapost - addig forgatva, szopogatva, mígnem már magától lecsúszik, ahogyan Gombóc Artúr filozofálgatott így a csokoládéról.
A történet borzalmasan gáz, olyannyira sekélyes, hogy a főgonoszokat nem is tudták elképzelni máshogy, mint mesehősibundába bújtatott neonácikként (figyeld a könyvégetést, vagy az ünnepi estet a romok között).
Az írónőt remélem, kiolvassa valaki a világegyetemből.
No lássuk a Cikicikket az alakítások mentén!
Brendan Fraser
(mi ez már?...hehehehehhehe)Te jó ég! Ő az ügyeletes Fantasy-Indy? Igen, ha életművét nézem. Ugyanakkor mondhatnám azt is, hogy a legagorafóbiásabb akcióhős, hiszen ilyen sokat senki nem dolgozott még együtt botvégre rögzített teniszlabdákkal, és senki nem reszketett még ennyit kék és zöld díszletfalak között. Ebben a filmben egy cammogó, unott "hős", kb. min Bruce Willis a Surrogates-ben, csak itt semmi nem indokolja ezt a sorvadt létezést. Cikiérzés: 10/10
Paul Bettany
Atyagatya! Ez a fazon játszott Trier-filmben, emberek! Mit keres itt? Mellesleg én imádtam a Lovagregényben, azt hittem, egy őrült fazon, de most látom, hogy ugyanolyan iszap folyik a lelkében, mint Hollywood adjukelmagunkathogyatutibanlehessünk típusú ficsúrjaiban. Amit ebben a filmben művel, az annyira vérszegény, hogy még Doktor Csernust sem hozná ki a béketűrésből.
Cikiérzés: 11/10
Andy Serkis
Igen, drága barátaim, ő az! Dráááágaszáááááááág! Ember! Ha játszottál a Gyűrűk urában, minek erőlködsz egy ilyen tintalassúsággal folyó filmben? Szegény Andy nagyon komolyan veszi a szerepet. Olyannyira, hogy inkább az jut róla eszembe, amikor Joe Pesci tollat ragad a Casino című filmben.
Hiperrealista gonosz egy
"nézzükhülyénekanézőtésjátsszunkelnagyoltanmertbiztoskicsikisülnekaszékekben"
elvet valló stáb kellős közepén.Cikiérzés: 10/10
A többi szereplőt szóra sem méltatom, annyira tökmindegy, mit csinálnak, a fenti triász szépen megalkotja a titokzatos Bermudát, ahol úgyis minden eltűnik. IRÁNY A MÉLY!!!
Héttől számolunk visszafelé, mert... mert én így akarom. Hehehe!
7. Figyeld Andy legagresszívabb pillanatait! Ezek közül leginkább túllő a célon a 67. percben, a "Hogy mersz kinevetni?"-felindulásával. Kb. mintha Baktüttösön indulna meg feléd egy traktoros, tök részegen, azt üvöltve, hogy: "mivan?MiVan?MIVAN?"
6. Amikor Paul a 72. percben megátkozza az egyik gonosztevőt... Juuuj, most aztán jól besz*rtunk! Ennél még az is félelmetesebb, amikor Gyurcsány Ferenc azt mondja: "Lárifári"... na, az mondjuk tényleg félelmetes! Hehehhe...
5. Brendan Fraser felolvasásai! Te Úrjézus... ha ilyen apám lett volna, én is könyveket égetnék, csak fel ne olvasson soha senki! Gyere vissza, Utasi Árpi!
4. Paul a 64. percben Chuck Norrist megszégyenítő akcióval nyer egérutat kis keleti barátjának. Hát, az a rúgás, az az arc, amivel kíséri, és az a pillanat, ahogy utána a két kezét előre tartva megálljt "parancsol" a gonoszoknak! Bruhahahahhahahahah!
És a dobogósok!!!
3.
Andy Serkis pillanata! Figyeld, amikor a 67. percben a lány azt mondja, hogy "elégett a könyv utolsó példánya..."... Andy hosszaseljátszomhogyszomorúlettemaztánhirtelenváltokmertnagyjátékosvagyok
pillantás után kinyögi: "Wrong". Juuuuj.... Ettől még Jack Torrence is biztosan megfagyna... Háháhááháháháháháááá!2.
Brendan Fraser az ezüstérmes. Figyeld, amikor a nagynéni besokall, és elköszön tőlük a 47. percben! A "Good luck"-os kézfogást követően Brendan igazi színésszé válik, minimálban szenved, mint Iván a fronton!BBBBBRRRRRUUUUUUUUUUUHHHHHHHHAAAAAAAAAAHHHHHHHHAAAAAAAAA!!!
1.
Hát, ez nem semmi lesz! Hehehehehehehe...... Paul.......Mruhahahahhahhaa.... Amikor.....hihihihihihi........amikor a 40. percben bejön megszöktetni a rabokat, és azt mondja a nagynéni: miután hóhérkézre adott bennünket? Hát, erre Paul reakciója... leírhatatlan, NÉZD MEG!Ez a film kihozza belőled az állatot!
Cikiérzés: 10/10
Ja, és ismét egy női író....
BBBBBBBBBRUHHHHAHAHHA
AAAAMMMRUHA
HAHHAAMMMMRUHAHHH
AHAAAAAAAA
AAAAAA!!!!
AAAAMMMRUHA
HAHHAAMMMMRUHAHHH
AHAAAAAAAA
AAAAAA!!!!
Összefoglalóan
Pozitívum: a 95. percben végre elindul a stáblista.
Látvány: olyan pörgős a film, mint Tarr Béla mozija... 0/10
Sztori: ha az a mondanivaló, hogy olvasni veszélyes, és íróként inkább itthagyod ezt a szar világot, akkor lejött... egyébként meg biztosan pacifista írta... aki nő...hehehhehehehehe 0/10
Színészek: Hol? Ki? hehehehhehe... akkor már inkább a Szomszédok!
2010. március 19., péntek
2010. március 18., csütörtök
2010. március 17., szerda
Hi, Sally!
Avagy a brigantik stábja lépten-nyomon üdvözletét küldi a film vágójának, Sally Menkének. Nem biztos, hogy mindig vidáman fogadta a munka során, de ez mégiscsak a világ egyik legjobb melója, nem? :)
2010. március 9., kedd
Tron Legacy Trailer
A friss oscar-díjas Bridges újra Flynn szerepében a Disney karácsonyi nagy dobásában, és ez bizony még nagyon jó is lehet.
2010. március 8., hétfő
Az új Vasember 2 trailer
csekkolása után úgy néz ki, egyelőre meg van a nyár legjobban várt popcorn mozija! Meg is nézem még párszor. Karneváli hangulat és és és S. J. (L).
Breaking News
Megbízható forrásokból arról értesültünk, hogy James Cameron magyar idő szerint hajnali 05:59 óta az Avatar forgatásán félretett pénzből fejlesztett szúrós tekintetű gépembereket küldözget az akadémia tagjaihoz. Eddig senki nem szenvedett maradandó sérülést.
2010. február 26., péntek
Hot, hot, hot!!!
Kirsten Stewart tekintete egészen eddig harmonikus egyensúlyban volt a "ribancos" és a "drogos" között, így sokszor megnyerő "ribancosdrogos" nézést sikerült produkálnia, de azt biztos nem gondoltátok volna, hogy mire az Eclipse-ben elkezdi levetkőztetni Pattentos Róbertet, eszköztára teljesen kimerül, és bealszik.
Mert hát az összes képen csukva van a szeme és még meglepőbb, hogy néha a szája is...
Mert hát az összes képen csukva van a szeme és még meglepőbb, hogy néha a szája is...2010. február 25., csütörtök
[Rec] 2 (2009)
Alighanem kevés menőbb dolgot tudok elképzelni a mai filmiparban, mint spanyol horrorfilmrendezőnek lenni. Belátni, hogy habár Hollywood arcon köpése derék gesztus, mégis teljesen felesleges. A deviáns magatartás helyett okosan és következetesen használni a jól bevált mechanizmusokat és nem megijedni, amikor túlfeszül a gitár húrja, sőt! A tökéletes pillanatban jókorát csavarva a kulcson, kéjesen élvezni ahogy elszakad.
2007-ben két úriember, Jaume Balagueró és Paco Plaza a fenti elvek mentén, egy szál kamerával, pár remek maszkmesterrel és néhány mozgásművésszel fölpezsdítette a pláza-zombifilemektől már-már megalvadt vérünket. A [Rec] semmilyen tekintetben nem volt úttörő alkotás, mégis hatalmas elismerést szerzett mind kritikai, mind rajongói körökben. Ennek pedig több oka is van. A film száguldó tempója alig hagy időt levegőt venni, hiszen az „újkori”, villámgyors zombik soha nem dolgoztak akkora hatásfokkal, mint itt. A Kör filmek tüdőbeteg yurei karaktere (értsd: erőszakos halált halt nyughatatlan lányszellem, emós hajzattal) bakfitty a [Rec] édesanyja kezében megvadult kislányához képest. A film másik nagy erőssége a borzalmas zombivírus háttérének bemutatása volt. Véletlenül sem rémunalmas nyomozással szúrták ki a szemünket, a démoni képlet mintegy mellékesen, a borzongás szerves részeként tárult elénk.
A [Rec] 2 az egyik legjobb folytatás, amit valaha láttam. Sikerül véghezvinnie azt, amiről Amerikában majd' minden második rész werkfilmjében nyelvelnek a betokosodott rendezők: továbbviszi, kiegészíti az első film sztoriját, mindezt úgy, hogy - a régi szabály szerint - még kevésbé szűkölködik vérben, borzongásban, és a tempó is változatlanul feszes marad. A kamerák száma megsokszorozódik, cserébe több perspektívából követhetjük a párhuzamosan zajló eseményeket. Annyit talán elárulhatok, hogy a marcona kommandós csapat (akik végre előbb tüzelnek, mint hogy megkérdeznék: „Jól van, uram?”) mellett ismét feltűnnek majd civilek is és akad pár remek váratlan fordulat. De a legnagyobb erény mégis az első részben megpengetett Ördögűzős sztori kijátszása. Az FPS játékok tökéletes keveredése ez William Friedkin 1973-as horrorjával.
Aki az állandóan forgó kézikamera miatt akadékoskodik (amit minden áron precízen tartania kell valamelyik szereplőnek), annak azt üzenem, próbálja meg észrevenni az iróniát az egészben. A [Rec] 2 semmit nem agyal túl, mégis figyel a részletekre, hogy egy az előzőnél is megrázóbb befejezésbe torkolljon, amely akkor is helytáll, ha önálló filmként nézem, de akkor is, ha egy trilógia második darabjaként. Személy szerint nagyon is várom azt a harmadik részt.
2007-ben két úriember, Jaume Balagueró és Paco Plaza a fenti elvek mentén, egy szál kamerával, pár remek maszkmesterrel és néhány mozgásművésszel fölpezsdítette a pláza-zombifilemektől már-már megalvadt vérünket. A [Rec] semmilyen tekintetben nem volt úttörő alkotás, mégis hatalmas elismerést szerzett mind kritikai, mind rajongói körökben. Ennek pedig több oka is van. A film száguldó tempója alig hagy időt levegőt venni, hiszen az „újkori”, villámgyors zombik soha nem dolgoztak akkora hatásfokkal, mint itt. A Kör filmek tüdőbeteg yurei karaktere (értsd: erőszakos halált halt nyughatatlan lányszellem, emós hajzattal) bakfitty a [Rec] édesanyja kezében megvadult kislányához képest. A film másik nagy erőssége a borzalmas zombivírus háttérének bemutatása volt. Véletlenül sem rémunalmas nyomozással szúrták ki a szemünket, a démoni képlet mintegy mellékesen, a borzongás szerves részeként tárult elénk.
A [Rec] 2 az egyik legjobb folytatás, amit valaha láttam. Sikerül véghezvinnie azt, amiről Amerikában majd' minden második rész werkfilmjében nyelvelnek a betokosodott rendezők: továbbviszi, kiegészíti az első film sztoriját, mindezt úgy, hogy - a régi szabály szerint - még kevésbé szűkölködik vérben, borzongásban, és a tempó is változatlanul feszes marad. A kamerák száma megsokszorozódik, cserébe több perspektívából követhetjük a párhuzamosan zajló eseményeket. Annyit talán elárulhatok, hogy a marcona kommandós csapat (akik végre előbb tüzelnek, mint hogy megkérdeznék: „Jól van, uram?”) mellett ismét feltűnnek majd civilek is és akad pár remek váratlan fordulat. De a legnagyobb erény mégis az első részben megpengetett Ördögűzős sztori kijátszása. Az FPS játékok tökéletes keveredése ez William Friedkin 1973-as horrorjával.Aki az állandóan forgó kézikamera miatt akadékoskodik (amit minden áron precízen tartania kell valamelyik szereplőnek), annak azt üzenem, próbálja meg észrevenni az iróniát az egészben. A [Rec] 2 semmit nem agyal túl, mégis figyel a részletekre, hogy egy az előzőnél is megrázóbb befejezésbe torkolljon, amely akkor is helytáll, ha önálló filmként nézem, de akkor is, ha egy trilógia második darabjaként. Személy szerint nagyon is várom azt a harmadik részt.
2010. február 24., szerda
2010. február 16., kedd
Defendor trailer
A Sony Pictures (nem mondom, hogy frappáns) válasza a Kick-Ass-re. A Szereposztás legalábbis teljesen rendben van, és itt nem csak az ismét testhezálló karaktert megformáló Woody-ra gondolok, hanem a Nick and Norah óta szimpatikus Kat Denningsre is. Na jó, lehet, hogy csak a lazacsajazutcánkból imidzse miatt.
2010. február 13., szombat
Bitch Slap, 2009
François Truffaut menyasszonya éppolyan céltudatossággal írta meg halállistáját 1968-ban (La mariée était en noir), mint ahogy Q. T. Beatrix Kiddo-ja teszi ezt a 21. század elején. Lehet, hogy Tarantino fékevesztett rajongása a noir és a 70-es évek exploitation filmjei felé (melyeknek a Death Proof-fal igyekezett piedesztált emelni) tabudöntögető, erőszakos és szexi filmek új reneszánszát indította el? Lehet, hogy nem. Minden esetre akadnak próbálkozások a műfaj felélesztésére (lásd a jelenlegi páciens mellet például a blaxpoitation "remake" Black Dinamite című furcsaságot). Figyelem, félrevezetően dögösre vágott trailer:
A Bitch Slap pofátlansága (történet nincs, csupán egy tipikus, koszos sivatagi helyszín, karakterek sincsenek, csupán méretes, ringatózó emlők) meglehetősen nagy elidegenítő erővel bír. Komoly hiba, hogy - a létezhetetlenül hülye, izzadó, csacsogó nőszemélyek mérsékelten vicces antréjához képest - az első egy órában fájdalmasan kevés az igazán "badass" momentum. Rick Jacobson filmje nemhogy tabudöntögetőnek nem tűnik, de simán beillene egy délutáni brazil szappanopera mozgalmasabb epizódjának. Ezt úgy kell érteni, hogy "ciki ciki". Ahhoz persze kétség sem férhet, hogy amit látunk, az látens pornó (néha kicsit több is annál, de akkor rémunalmassá válik az amúgy sem érdekfeszítő idomparádé), dehát ez a műfaj sajátossága. Erőltetett, a szó legrosszabb értelmében. Abban az értelemben, ahogy mondjuk a Bazi nagy film volt erőltetett.
Ha ez így maradt volna, én magam gondoskodnék a Bitch Slap megmaradt kópiáinak Napba lövéséről, de az utolsó fél óra mégis megváltoztatta a véleményemet. Mert az már nem "ciki ciki", hanem "paródiaszerűen ciki". Ebben fél órában megváltozik a film tempója, a történet pedig jó pár bakugrással elhagyja az épelméjűség határát. Igazi "mindfuck" veszi kezdetét, és ebben a kontextusban humorossá válnak az eddig gyűlölt vetített hátterek és szánalmas színészi alakítások (mindannyiunk kedvenc Herkulesének vendégszereplésével). A végső harmad szemérmetlen ámokfutása megvillantja, minimum milyennek kellett volna lennie ennek a B-mozinak. De hát nem ilyen lett. És habár kicsit szépít a végére, ettől még rossz paródia marad, emlékezetes pillanatok nélkül. Tévúton jár a rendező, mert azt képzeli, egy jó exploitation filmhez elég a félprofi hozzáállás is. Mi legalább tudjuk, hogy ütős "ciki" mozit is csak az igazán nagyok tudnak készíteni.
A Bitch Slap pofátlansága (történet nincs, csupán egy tipikus, koszos sivatagi helyszín, karakterek sincsenek, csupán méretes, ringatózó emlők) meglehetősen nagy elidegenítő erővel bír. Komoly hiba, hogy - a létezhetetlenül hülye, izzadó, csacsogó nőszemélyek mérsékelten vicces antréjához képest - az első egy órában fájdalmasan kevés az igazán "badass" momentum. Rick Jacobson filmje nemhogy tabudöntögetőnek nem tűnik, de simán beillene egy délutáni brazil szappanopera mozgalmasabb epizódjának. Ezt úgy kell érteni, hogy "ciki ciki". Ahhoz persze kétség sem férhet, hogy amit látunk, az látens pornó (néha kicsit több is annál, de akkor rémunalmassá válik az amúgy sem érdekfeszítő idomparádé), dehát ez a műfaj sajátossága. Erőltetett, a szó legrosszabb értelmében. Abban az értelemben, ahogy mondjuk a Bazi nagy film volt erőltetett.
Ha ez így maradt volna, én magam gondoskodnék a Bitch Slap megmaradt kópiáinak Napba lövéséről, de az utolsó fél óra mégis megváltoztatta a véleményemet. Mert az már nem "ciki ciki", hanem "paródiaszerűen ciki". Ebben fél órában megváltozik a film tempója, a történet pedig jó pár bakugrással elhagyja az épelméjűség határát. Igazi "mindfuck" veszi kezdetét, és ebben a kontextusban humorossá válnak az eddig gyűlölt vetített hátterek és szánalmas színészi alakítások (mindannyiunk kedvenc Herkulesének vendégszereplésével). A végső harmad szemérmetlen ámokfutása megvillantja, minimum milyennek kellett volna lennie ennek a B-mozinak. De hát nem ilyen lett. És habár kicsit szépít a végére, ettől még rossz paródia marad, emlékezetes pillanatok nélkül. Tévúton jár a rendező, mert azt képzeli, egy jó exploitation filmhez elég a félprofi hozzáállás is. Mi legalább tudjuk, hogy ütős "ciki" mozit is csak az igazán nagyok tudnak készíteni.
2010. február 12., péntek
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
