A 90-es évek Shakespeare filmjeire izgalmas kettősség jellemző. Az alkotások jó része igyekszik elhatárolódni a drámák klasszikus színpadi adaptációitól, ilyen módon utat keres az ezredvég különböző morális problémáinak megragadására. (Ezt a törekvést sokan értékelhetik Shakespeare meggyalázásaként is.) Ugyanakkor a legtöbb modern Shakespeare film iróniával, gúnnyal használja azokat az eszközöket, amelyek célja az alapanyag korszerűsítése, aktualizálása. A kultúrtörténet igen fontos helyét foglalják el ezek a filmek, hiszen a modern mitológiákra is építenek, Shakespeare-t új megvilágításba helyezik a tömegkultúra, a fogyasztói társadalom virágkorában. Minden adaptáció hozzájárul valamilyen szinten a drámaíró munkásságának újraértelmezéséhez.
Kevés olyan drámát lehetne említeni, amely oly sok lehetőséget kínál jelenlegi társadalmunk betegségeinek bemutatására, mint a Titus Andronicus. Korunkban szórakoztatássá vált az erőszak megjelenítése, az ember virtuális valóságokba menekül a hétköznapokból, ahol gondosan fejlesztgetett videójáték-karakterek ontják egymás vérét, a mozikban hónapról hónapra újabb „bosszúdrámák” forognak nem kis sikerrel. Titus-t, a római hadvezért könnyen azonosíthatjuk egy-egy Quentin Tarantino vagy Park Chen-wook hőssel, akinek egyetlen motivációja, cselekedeteinek egyetlen mozgatórugója a bosszú. Julie Taymor, az amerikában már-már kultikus szinten kezelt színházi rendezőnő ezeket a lehetőségeket igyekszik kiaknázni Titus filmjében, rávilágítva arra, mennyire aktuális napjainkban Shakespeare legvéresebb, legbrutálisabb és legkegyetlenebb alkotása. A drámában kilenc gyilkosság történik nyílt színen (az utolsó jelenetben nem egészen négy perc leforgása alatt négy embert ölnek meg), de ezen kívül négy-öt orgyilkosságról is tudomást szerzünk, ami habár a háttérben történik, előfordul, hogy a levágott fejeket a színen is megmutatják. A cselekmény nem szűkölködik olyan szörnyűségekben, mint a megcsonkítás, emberevés, nemi erőszak, elevenen elásás.
A Shakespeare első drámájának tartott mű ismeretlensége, talán kidolgozatlanságából fakad, nem kalandoz olyan mélységekben, mint a későbbi Lear király vagy a szerző munkájának egyik leghíresebb ékköve, a Hamlet. A történet Rómában játszódik, ahol a római nép a gótokkal áll háborúban. Ebből a háborúból tér meg győztesen a nagy hadvezér, Titus Andronicus, aki bár katonának tökéletesen helytáll, a politikához jóval kevesebb érzékkel rendelkezik. Igyekszik eltávolodni hát róma feszült politikai helyzetétől, a neki ajánlott császári hatalmat a volt császár civakodó fiai közül az idősebbikre, Saturninusra ruházza. A másik testvér, Bassianus megelégedne Titus lányának, Laviniának szerelmével, azonban Saturninus ezt is magának követeli. A komoly bonyodalmak itt fognak elkezdődni, Titus szégyenében meggyilkolja négy életben maradt fia közül a Bassianus és Lavinia frigyét védelmező Mutiust. Saturninus ezután vérlázító tettre szánja el magát, feleségévé teszi a gótok királynőjét, Tamorát, akit fékezhetetlen bosszúvágy hajt Titus ellen. A cselekmény sodrásával Titus leányát megbecstelenítik, Bassianust megölik, magát a hadvezért pedig porig alázzák. Innentől kezdve nincs más hátra, mint egy tökéletesen kivitelezett legszörnyűbb horrorfilmbe illő vacsorajelenet emberhúsos sütemény és a bosszú ízével. A séf, aki mindezt szervírozza, az ép elme határán lavírozó Titus, úgy áll előttünk, mintha csak Hannibal Lecter, A bárányok hallgatnak című klasszikus thriller főhőse lenne. Innentől kezdve jobban értelmezhető Julie Taymor színészválasztása, ami a Titus főszerepét illetőleg Anthony Hopkinsra esett.
A 2000-ben készült filmadaptáció habár nem akar a hollywoodi tömegfilmekhez hasonlítani, mégis felfedezhetünk közös vonásokat a populárisabb Shakespeare-filmekkel. Az alkotás radikális stílusok keveréke, szürreális képi világában ugyanúgy jelen van az ókori Róma, mint a XX. század futurisztikus környezete. Jól megfér egymás mellett a koszos mellvért, a csőre töltött shotgun, a lovaskatona és a pápamobil-szerű gépjárműből integető fasiszta utánérzésű politikus. Taymor nem pusztán kívül helyezi az időn és téren a történetet, hanem egy közös témát, az erőszakot erősítendő helyezi egymás mellé a Kolosszeumot, ahol már az ókorban kivételes látványosságnak számított a vérengzés és az útszéli kocsmát, ahol bármikor gyilkos fegyverré válhat a törött biliárddákó.
(folyt. köv.)
