2008. december 13., szombat

Sasszem (2008)

Akadnak modern dolgok bőven D.J. Caruso új IMAX „mozivarázslatában”, mégis, mintha az egész produkció áporodott, dohos szagot árasztana. Spielberg producerelte a filmet, elolvasva a forgatókönyvet nyilván észrevette, hogy egész jó kis paranoia történetről van itt szó. Hát igen, csakhogy nem ő volt a rendező. Így a végeredményt úgy söpörjük félre emlékezetünkből, ahogyan az USA nemzetbiztonsága söpör szőnyeg alá (állítólag) vadabbnál is vadabb krízishelyzeteket.A Shia LaBeouf által megformált Jerry Shaw igazi lúzer és mint olyan, tulajdonképpen szerethető is, bár semmivel sem emlékezetesebb, mint a Transformers-kölyök. Ebben a filmben is jókora galibákba keveredik, de valahogy az utolsó pillanatban mindig megússza ép bőrrel a zűrös helyzeteket. Az FBI már megint a nyomában van, robotok helyett egy titokzatos női hang „segíti” telefonon. Hogy mi a célja Jerry-vel, az majdnem az egész játékidőben ködös, a feszültséget az az élmény adja, hogy ez a fránya nőszemély mindent lát és irányít a főhős körül, mintha valami csodatévő marslakó lenne.A női partner, Michelle Monaghan idősebbnek néz ki a koránál, egyebet így hirtelen nem tudok az alakításáról elmondani. Ezzel szemben Billy Bob Thornton és Rosario Dawson egészen tetszettek FBI-osként, habár arra nem sikerült rájönnöm, hogy a hölgy alakításában mi fogott meg, lehet, hogy egyszerűen szép emlékeim vannak róla.
Hosszú ez a játékidő, főleg ahhoz képest, hogy milyen keveset izgulunk, milyen kevés meglepetés ér minket, és milyen sok az irreális (értsd: zavaróan lehetetlen) esemény. Pedig a filmben megvan a helye az izgalomnak, ki van találva egy-két egész ötletes csavar, és van másfél látványos robbanás is, mégsem tud szinte semmivel sem több lenni, mint ami tíz éve a Közellenség volt. Ennyi idő alatt kiagyalhattak volna valami újat. Amit pedig kiagyaltak, hát... Nehéz a film végéről beszélni, egyetlen mondattal el lehet spoilerezni az egészet, inkább hagyom, hogy a néző a megfelelő ponton hozzám hasonlóan fintorogjon egyet, hogy „Akkor mégsem az idegenek akarják elrabolni Shiát”. Nagy meglepetés senkit nem fog érni. A nagyvonalú reklámkampányhoz képest közepes akciót, gyenge trükköket és kisstílű történetet kapunk.

2008. december 8., hétfő

Titus (2000)

A 90-es évek Shakespeare filmjeire izgalmas kettősség jellemző. Az alkotások jó része igyekszik elhatárolódni a drámák klasszikus színpadi adaptációitól, ilyen módon utat keres az ezredvég különböző morális problémáinak megragadására. (Ezt a törekvést sokan értékelhetik Shakespeare meggyalázásaként is.) Ugyanakkor a legtöbb modern Shakespeare film iróniával, gúnnyal használja azokat az eszközöket, amelyek célja az alapanyag korszerűsítése, aktualizálása. A kultúrtörténet igen fontos helyét foglalják el ezek a filmek, hiszen a modern mitológiákra is építenek, Shakespeare-t új megvilágításba helyezik a tömegkultúra, a fogyasztói társadalom virágkorában. Minden adaptáció hozzájárul valamilyen szinten a drámaíró munkásságának újraértelmezéséhez.
Kevés olyan drámát lehetne említeni, amely oly sok lehetőséget kínál jelenlegi társadalmunk betegségeinek bemutatására, mint a Titus Andronicus. Korunkban szórakoztatássá vált az erőszak megjelenítése, az ember virtuális valóságokba menekül a hétköznapokból, ahol gondosan fejlesztgetett videójáték-karakterek ontják egymás vérét, a mozikban hónapról hónapra újabb „bosszúdrámák” forognak nem kis sikerrel. Titus-t, a római hadvezért könnyen azonosíthatjuk egy-egy Quentin Tarantino vagy Park Chen-wook hőssel, akinek egyetlen motivációja, cselekedeteinek egyetlen mozgatórugója a bosszú. Julie Taymor, az amerikában már-már kultikus szinten kezelt színházi rendezőnő ezeket a lehetőségeket igyekszik kiaknázni Titus filmjében, rávilágítva arra, mennyire aktuális napjainkban Shakespeare legvéresebb, legbrutálisabb és legkegyetlenebb alkotása. A drámában kilenc gyilkosság történik nyílt színen (az utolsó jelenetben nem egészen négy perc leforgása alatt négy embert ölnek meg), de ezen kívül négy-öt orgyilkosságról is tudomást szerzünk, ami habár a háttérben történik, előfordul, hogy a levágott fejeket a színen is megmutatják. A cselekmény nem szűkölködik olyan szörnyűségekben, mint a megcsonkítás, emberevés, nemi erőszak, elevenen elásás.
A Shakespeare első drámájának tartott mű ismeretlensége, talán kidolgozatlanságából fakad, nem kalandoz olyan mélységekben, mint a későbbi Lear király vagy a szerző munkájának egyik leghíresebb ékköve, a Hamlet. A történet Rómában játszódik, ahol a római nép a gótokkal áll háborúban. Ebből a háborúból tér meg győztesen a nagy hadvezér, Titus Andronicus, aki bár katonának tökéletesen helytáll, a politikához jóval kevesebb érzékkel rendelkezik. Igyekszik eltávolodni hát róma feszült politikai helyzetétől, a neki ajánlott császári hatalmat a volt császár civakodó fiai közül az idősebbikre, Saturninusra ruházza. A másik testvér, Bassianus megelégedne Titus lányának, Laviniának szerelmével, azonban Saturninus ezt is magának követeli. A komoly bonyodalmak itt fognak elkezdődni, Titus szégyenében meggyilkolja négy életben maradt fia közül a Bassianus és Lavinia frigyét védelmező Mutiust. Saturninus ezután vérlázító tettre szánja el magát, feleségévé teszi a gótok királynőjét, Tamorát, akit fékezhetetlen bosszúvágy hajt Titus ellen. A cselekmény sodrásával Titus leányát megbecstelenítik, Bassianust megölik, magát a hadvezért pedig porig alázzák. Innentől kezdve nincs más hátra, mint egy tökéletesen kivitelezett legszörnyűbb horrorfilmbe illő vacsorajelenet emberhúsos sütemény és a bosszú ízével. A séf, aki mindezt szervírozza, az ép elme határán lavírozó Titus, úgy áll előttünk, mintha csak Hannibal Lecter, A bárányok hallgatnak című klasszikus thriller főhőse lenne. Innentől kezdve jobban értelmezhető Julie Taymor színészválasztása, ami a Titus főszerepét illetőleg Anthony Hopkinsra esett.
A 2000-ben készült filmadaptáció habár nem akar a hollywoodi tömegfilmekhez hasonlítani, mégis felfedezhetünk közös vonásokat a populárisabb Shakespeare-filmekkel. Az alkotás radikális stílusok keveréke, szürreális képi világában ugyanúgy jelen van az ókori Róma, mint a XX. század futurisztikus környezete. Jól megfér egymás mellett a koszos mellvért, a csőre töltött shotgun, a lovaskatona és a pápamobil-szerű gépjárműből integető fasiszta utánérzésű politikus. Taymor nem pusztán kívül helyezi az időn és téren a történetet, hanem egy közös témát, az erőszakot erősítendő helyezi egymás mellé a Kolosszeumot, ahol már az ókorban kivételes látványosságnak számított a vérengzés és az útszéli kocsmát, ahol bármikor gyilkos fegyverré válhat a törött biliárddákó.

(folyt. köv.)

2008. november 26., szerda

"Mégis terád emlékezni kell" (Kaukázus)

A fő masterelés (ó, bár tudnám, mi az) előtt álló anyagot a nemcsakMozisblog ezennel közkinccsé teszi (remélhetőleg a zenekar sem kívánja másképp, hiszen ezeket a dalokat már a múltheti A38 koncert vendégei is megszerezhették.)

Dualizmus
Közös költség
Mindenféle emberek istene
Pingvin
Sehol senki

2008. november 23., vasárnap

Monty Python a Youtube-on!

A Monthy Python csapat némi hezitálás után (persze csak szórakoztak) saját csatornát indított a Youtube-on, közös filmjeik és a Repülő Cirkusz jeleneteiből szemezgethet az odatévedő. Többek között személyes kedvencem, a Galaxy Song is fölkerült már.
Az alábbi képre kattintva még akad pár csemege.

2008. november 22., szombat

Son of Rambow (2008)

Remek kis családi filmet ajánlok megtekintésre nektek, egyenesen angolföldről. A Son of Rambow képei kifinomultan, érzékenyen rögzítik egy pubertás kor előtt álló fiú zűrzavaros világának változásait. Már az első negyed óra beszippant, az apró de nagy becsben tartott ereklyék számvételezése, a telerajzolt könyvből elcsípett ábrák, a szorongások teljesen egyedi hangulatot teremtenek. Ebben persze nem kis része van a nagyszerű főszereplőnek, Bill Milnernek. Ő játssza az álomvilágban tengődő sérülékeny lelkű fiút, akit bigott édesanyja és a nyomasztó iskolai légkör egyaránt akadályoznak a kibontakozásban. Megváltozik azonban az élete, amint találkozik a suli ügyeletes gonosztevőjével, akit a nem kevésbé zseniális Will Poulter alakít. A rosszcsontnak köszönhetően ismerkedik meg főhősünk John Rambo legyőzhetetlen karakterével, és akkora energiát merít belőle, hogy majdnem szétcsattan. Na, ez azárt túlzás, ahhoz azonban éppen eleget, hogy kegyetlen akciófilmet kezdjenek forgatni amiben Rambo fia apja megmentésére indul.Nem egyszerűen komédia, de nem is dráma, mindkettő akad benne bőven. A film érzékenysége (folyton ez a szó jut eszembe, hogy érzékeny),remek rálátást enged a 80-as évek fiatalságára, nem kis iróniával kezelve őket. Ugyanakkor eredeti módon mesél barátságról, összetartásról, meg hasonlók. Szeretnivaló! Egyelőre sajnos nem jön Magyarországra...

Végighallgatható

A Guns N Roses Chinese Democracy című új lemeze a banda Myspace oldalán (a képre kattintva oda jutsz) amely kb. olyan régóta készül, mint amilyen régen először léggitároztam szívből arra, hogy "részegen ki visz majd haza". Egyébként felvállaltan a világ legjobb lemezének van szánva. Szerintem egész jó lemez.

2008. november 21., péntek

2008. november 14., péntek

Milyen jó is

ha valaki komolyan veszi a hülyülést. Abból néha (na jó, nem túl gyakran, és nem túl sokáig, de) hallgathato elektro muzsika lesz.

Hellogoodbye - Here [In your arms]

Discover hellogoodbye!

2008. november 12., szerda

Wall-e (2008)

Nem tudok nem elfogultan gondolni a Pixar 2008-as nagy dobására. Összeszorult torokkal ültem végig első alkalommal. Aztán megnéztem még kétszer.
Teljesen tiszta film, mindenféle kosztól mentes. A mondanivalója pedig annak ellenére, hogy lerágott csont, legalább vitathatatlanul előre viszi a kölykök gondolkodását. Ebben a formában meg még úgysem kerültek elmondásra a globalizáció hatásai, az emberek nihilbe menekülése, blablabla… Nem sokat számít.Ami sokkal többet, az a stúdió merészsége, és az a tucatnyi ötlet, amit a fogadtatás kiszámíthatatlansága ellenére bevállaltak. Csak néhányat említenék. A Wall-e sci-fi, minden ízében az, a látványvilág pedig az Űrodüsszeától kezdve az Apollo 13-ig a legjobb klasszikusokat idézi. Ez azonban önmagában még nem is lenne túl érdehes, a Dreamworks meséi is hemzsegnek a filmes utalásoktól. Ami a Wall-e-ben nagyszerű, az az, hogy a hétéves kisfiú nemcsak egy idézetet fog látni egy-egy zene felcsendülésekor, vagy jelenet átvételekor, hanem annak továbbgondolását, újraértelmezését kapja meg a lényegéig lecsupaszítva. A kis robot fantasztikus burlesk jelenetei az első 20 percben szöveg nélkül (!) történnek. Ezzel a „lánctalpas dobozzal” bármilyen gesztust, „érzést” megértetnek velünk a készítők. Szeretjük őt, méghozzá érzékeny és magas szintű emberiessége miatt. A főszereplők szerelemre lobbanása egymás iránt olyannyira megindító, hogy olyat már nagyon rég éreztem. Úgy drukkoltam Wall-e-nek, mintha én is 7 éves lennék. Kell ennél több?

Ne szórakozz Zohannal (2008)

Hát bántani akar minket ez az ember? Rajongói sértődésektől biztosan nem fognak gyarapodni a pénzhalmok Adam Sandler széfjében. Márpedig új filmje már a nyitó jelenetben csak kínos mosolyra késztet. 3 azaz 3 alkalommal lő ki különböző tárgyakat a farpofájával, az érzékletes hangmérnök vidám csattogászajt kever a meztelenül táncoló „hős” alá (igen, az a pénisze), arab akcentusa pedig 2-3 mondat elhangzásával tökéletesen érdektelenné válik számunkra.

Zohan szuperképességekkel rendelkező terrorista elhárító, de ráun véres munkájára, megrendezi saját halálát, hogy zavartalanul az államokba utazhasson és végre régi szenvedélyének, a fodrászkodásnak szentelhesse minden erejét.

A helyzet (ami a néző érzéseit illeti) nem sokat javul a fináléig. Kínos mosoly jön a kéjes amerikai öregasszonyok megkettyintésekor, fölhúzott szemöldök Zohan lehetetlen tornamutatványai láttán, lebiggyesztett ajak a történet megszámlálhatatlan kliséje miatt.

Egy két pozitívumot is sikerül összegyűjteni jóindulattal, például az üde és csinos fodrász hölgy(Emmanuelle Chriqui) csak jót tesz a szemünknek, Rob Schneider, hálás mellékszerepének köszönhetően pedig (ahogy most emlékszem) először keltett bennem némi szimpátiát a vásznon.

A film egész jól profitált odakint, és ez azért lehet így, mert nem csak duma, hogy kitolódott az ingerküszöb. Habár a poénok ugyanazok maradtak, egyre többet látunk, egyre hangosabban halljuk és egyre szemtelenebbül vágódik a képünkbe. Van akinek pedig ez jó. Bizony, Egy Burn After Readinghez a néző részéről is kell a befektetett energia, a figyelem. Mert ott nüansznyi rezdülésekre kell figyelni, és ott valódi karakterek vannak, akiket meg kell érteni. Erre sajnos egyre kisebb az igény.

2008. október 11., szombat

Kútfejek (2006)

Nehéz megszólalni. Pontosabban nehéz úgy beszélni a filmről, hogy az epés megjegyzéseket elkerüljük. A Kútfejek is annak a rendszerváltás óta tartó vajúdásnak az eredménye Magyarországon, amely rendületlenül próbál színvonalas akcióvígjátékot adni a közönségnek, mégis csak torzszülötteket hoz létre. Tanulságos mozi, hisz megmutatja mennyire nem működnek azok az elemek nálunk, amelyek teszemazt David Finchernél a Harcosok klubjában, vagy Guy Ritchie-nél a Blöffben akkorát ütöttek.CGI-vel megbolondított kamera úszik át a falakon, már éppen fölkeltené az érdeklődésünket, még ha savanyodik is a szőlő a Tyler Durdon (Fight Club) párhuzam miatt. Csakhogy Fenyő Iván hangja szólal meg, és valami olyat csinál, hogy az komolyan mondom, undorító. Személy szerint semmi bajom vele, de az a micimackóba oltott mesélő karakter amit hoz, ki akar kergetni a filmről. Céltalan bolyongásával, következetlen, sőt már-már szürreálisba hajló megszólalásaival, igazi tenyérbemászó tapló intonációjával egyértelműen a film mélypontja, holott vele kellene leginkább azonosulnunk, ő a mesélő is.Eltalált jelenetet talán egyet tudnék említeni, ez a szökött fegyencek első feltűnése. Gesztesi Károly és Kálloy Molnár Péter brillíroznak, sajnos csak pár percig, a jelenet első felében, a második ott is úgy leül, mint a franc. Csak a szándék látszik, de az folyamatosan. Ez a szándék (szórakoztató akcióvígjáték a népnek) mindenképpen nemes és jó, de ahogy tálalják, az egyenesen merénylet ellenünk. A néző kérem olyan szinten hülyére van véve, olyan orbitálisan rossz vagy felesleges mellékszálakkal van teletömve a szája, hogy őszinte sértettséget érezhet a mozizás közben. A Fenyő Ivánén kívüli alakításokkal nem volt bajom a Kútfejeknél, remek színészeink (Dörner György, Kaszás Attila, Ullmann Mónika, Szerednyey Béla, Selmeczi Roland, Holecskó Orsolya) megtesznek minden tőlünk telhetőt, játékuk azonban mégis csak keserű hegedűszónak tűnik a süllyedő hajón, ami körülbelül a játékidő harmincadik másodpercében ütközött jéghegybe.

Nem csak mozis blog - 2011

e-mail: kasafero@gmail.com