Azon kaptam magam, hogy eltelt egy év, és a blogot bizony rettentően elhanyagoltam. Nem mondom, hogy bánom, volt sokkal jobb dolgom is, mint álmatlan éjszakákon koptatni a billentyűket, kultúráról okoskodni. Részben magánéleti jóságoknak, kedvességeknek, szépségeknek - fokoznám még, de rájöttem, nem itt van a helye:) - is köszönhető, hogy jóval kevesebb filmet láttam idén, mint tavaly, (ami alighanem rekordév volt az életemben). Ahogy mondtam is, bánja kánya, de azért a blog nem pusztul el, sőt, talán egyszer még főnixmadárkodik egyet. Addig is íme egy rövid agymenés 8 jó filmről 2011-ből. Ha valaki még olvassa egyáltalán... :)
8. X-Men: Az elsők (X-Men: First Class)
Nem az előzménysztori agyafúrt kigondolása, de mégcsak nem is a rendező (Matthew Vaughn) egyedi szemlélete tette igazán jóvá az első osztályos mutánsok filmjét. Az - mármint egyedi szemlélete - ugyanis nincs. Az akciójelenetek éppúgy össze lettek lopkodva, mint maga a cselekmény. Vaughn azonban már többször bizonyította, hogy a szerethető karakterek ipari gyártásával igen ügyesen boldogul.
Azt azért meg kell jegyeznünk, hogy motivációk terén mind Xavier, mind Erik messze a legkidolgozottabb szuperhősök között vannak, a First Class így lehet egyszerre bosszú és szuperhősfilm, ráadásul két markáns, nagy dolgokra hivatott, de még folyamatosan változó személyiség megférhetetlenségének története. Emberi érzelmek. Néha már majdnem tragédiák.
7. Majmok bolygója: Lázadás (Rise of the Planet of the Apes)
Ki hitte volna, hogy ilyen elegánsan, szépen meg lehet alapozni egy 43 (!) éves filmtörténeti klasszikust! Az új Majmok bolygója megássa a talajt Charlton Heston-éknak, méghozzá okosan. A szuper-intelligens csimpánz, Cézár felemelkedése sorsszerű, az elnyomottak, a kitaszítottak allegóriájává válik, és ettől lesz egészen drámai a helyzet, pláne a további események ismeretében. Agyon lett szajkózva, de igaz: a CGI pár helyen veszett-jól néz ki.
6. Frászkarika (Fright Night)
Hatalmas köszönet illeti az alkotókat a 80-as évek tinifilm hangulatának tökéletes megidézéséért. A Las Vegas melletti csöpp városka atmoszférája zseniális lett. És akkor megjelenik Anton Yelcin (Charlie) aki mintha Marty Mcfly országos cimborája lenne, úgy motorozgat az örök naplemente "sújtotta" kertek alatt. Bónusznak kapunk egy elképesztően szexi, laza, de még éppen klasszikus sármú vámpírt Colin Farreltől, és innentől jöhet az abszurd horror valamennyi bevált fogása. Nyalogathatjuk a szánk szélét mi is.
5. Idegen arcok (Attack the Block)
Jaj, dehogyis az a legnagyobb szívás ufókám, ha a vadnyugaton landolsz a brancsoddal! Sokkal, de sokkal kellemetlenebb terep egy alien-nek napjaink londoni gettója. Amilyen idétlen ötlet tizenéves rablósuhancok közé vérengző szörnyetegeket dobni az égből, itt kérem annyira ügyesen ki lett használva! Persze egy idő után már nem a farönk egyszerűségű sztori az ami fontos a nézőnek, hanem a zseniális gyermekszínészek átélése, ahogy pofán rúgnak még egy betolakodót néhány csöppet sem visszafogott "fuck off" kíséretében.
4. A guardista (The Guard)
Az Erőszakik (In Bruges), a 2000-es évek egyik legjobb filmjének bevált formuláit követi Martin McDonagh alkotása, ami nem is véletlen, hisz Martin az előbb említett film rendezőjének testvére. Az almák közel estek egymáshoz: arcpirító nyersesség találkozik egészen finom angol humorral, mindezt nagyszerűen fényképezett és éles szemmel bemutatott közeg (csak most Brugge helyett az ír vidék) teszi emlékezetessé. Na meg Brendan Gleeson szívbemarkolóan fancsali ábrázata.
3. Drive - Gázt! (Drive)
Ettől megmondom őszintén többet vártam, vagy nem is ez a jó kifejezés: Mást. Visszagondolva azonban be kell látnom, hogy a Drive nem akar nemzedékek ízlését meghatározó, stílusteremtő mozi lenni. Ehelyett olyan erős kontrasztba állítja a brutalitást és az esztétikumot (a fényképezés valami gyönyörű), hogy ezzel máris érezheti a néző, mit jelent egy meghasadt életű ember számára a felszínre jutás lehetősége. Milyen az, amikor minden rendelkezésre álló eszközt bevetve indul valaki útnak a feloldozás reményében. A Drive nemcsak macsóságból, de romantikából is jelesre vizsgázik, még úgyis hogy nem 100%-ig jó értelemben "művészfilmes" pár helyen. Hogy miért a 3. mégis? Mert a képek bevésődtek a fejembe, és folyton arra gondolok, na, ezt újra kéne nézni minél előbb.
2. Melankólia (Melancholia)
Az a világvége, ami az ember fizikai pusztulásával jár, vásznon ma már egészen közhely. Trier természetesen nem is erre vállalkozott új filmjével. A Melancholia bolygó szerencsétlen érkezését Justine (Kirsten Dunst) lelki világvégéjével vonja párhuzamba. Az egy dolog, ha az emberiség elpusztul egy kozmikus esemény által, de a legborzasztóbb hidegrázást mégiscsak az okozza, amikor valaki olyan mély depresszióba süllyed, amelyben belső világa hullik apró darabokra, és a szilánkokból már nem is lehet összeállítani semmit. A film atmoszféráját tekintve gyermekkori rémálom, mondanivalója pedig megérne a pszichiátriai konferenciát, de többrétegűségénél fogva beszélhetünk akár az értékpusztulásról, vagy a beteljesülésről is (Bumm).
1. The Sunset Limited
Az idei első helyet egy kétszereplős TV-filmnek adom. De micsoda TV-film és micsoda két szereplő! Tommy Lee Jones és Samuel L. Jackson abba a színészi korba értek, amikor már mindent elhiszünk nekik, ami elhagyja a szájukat. Hát még ha Cromack McCarthy intelligens, sziporkázó dialógusait pörgetik végig!
A bőrszínét tekintve is Fekete-Fehér páros egymás inverzei. Fekete az emberségbe kapaszkodó, örökké reményteli hívő, egyszeri ember, Fehér pedig a mindenből, de legfőképp magából kiábrándult professzor, tudós. Boldogok-e a szegény lelkűek? Miben lelhetünk támaszra? Talán nem túl bagatell kijelentés, hogy a dráma és az abból készült film, vagyis a két szereplő találkozása egész izgalmas válaszokat rejteget ezekre a hülye kérdésekre. Is.
